Szorospataki Lámpafények [antikvár]

Ajánlás az olvasónak Korunk magyar energiapolitikai felfogása nem kedvez a bányászatnak, s különösen nem a szénbányászatnak. Ha csak az elmúlt tíz esztendőt nézem is, hosszan idézhetném azoknak a szomorú pillanatoknak a sorát, mikor meghatottan álltunk az utolsó csille szén előtt, emlékezve az immár bezárt, a termelését befejező bánya történetére. Hol a gazdaságpolitika parancsa, hol az elfogyott szénvagyon, hol pedig a gazdaságtalan termelés mondott nemet a bányászatra. De akármi volt is az ok, nekünk bányászembereknek mindig úgy tűnt, hogy életünk egy darabja, lelkünk parányi része maradt minden egyes bezá-rással, visszavonhatatlanul a föld alatt. Aki egyszer eljegyezte magát ezzel az embert próbáló, iszonytatóan nehéz, egészséget apasztó, ugyanakkor naponta újabb és újabb kihívásokat jelentő, s diadalmas csatákat hozó szakmával, még ha az élet más területre is sodorja, akkor sem felejti el soha, meri élete kiirthatatlan, örök élményt adó részévé válik. Közhellyé koptatott a jelző, patetikusnak hangzik a megfogalmazás, mégis a legtalálóbb a megállapítás: a bányászok a hétköznapok hősei. Nem önmagukat jellerjízik így, a köznyelv ruházta fel őket ezzel a tulajdonsággal. Ok ennél sokkal realistábbak. S ha jogosan feszíti is mellüket a büszkeség, nem tartják magukat különlegesnek, csupán egy ősi szakma szorgalmas művelőinek. S ehhez ragaszkodnak, mert életükké váU az egymásrautaltság, az egységbe sűrítő fegyelem, a mélyben szövődő és eltéphetetlen barátság. Pajtás, - mondják egymásnak, s ez a megszólítás nem lélektelen, nem üres beszéd, hanem a lényeget egyetlen szóvá formáló legtisztább érzelem kifejezése. Érthető hát, hogyha a bánya bezár, ha megszűnik az éltető közeg, a bányász mindig meghal egy kicsit. Ma már egyre kevesebb a lehetőség arra, hogy más bányában tovább szolgálhasson hivatásának. Hasznára legyen a társadalomnak is azzal, hogy energiát ad az országnak. Pedig a bányász csak a bányában az, ami.