Táncházi portrék [antikvár]

Részlet: Előszó 2002-ben ünneplik a magyarországi táncházasok mozgalmuk kezdetének 30. évfordulóját, Erdélyben pedig a 25. évfordulóról emlékeztek meg az év elején. A városi táncházak e hosszú időszak alatt sok felemelő élményben részesítették látogatóikat, de - főleg a média közönye miatt - a lakosság széles rétegei még létezésükről se tudnak, nincsenek tisztában népi kultúránk értékeivel, nem tudják megkülönböztetni az autentikus népzenét más műfajoktól, s nem alakult ki a népzenének még olyan kultusza sem, mint a szomszédos országokban - nem beszélve olyan példákról, mint Írország -, ami pedig népzenénk, néptáncunk gazdagsága miatt indokolt volna. Mára viszont nemzetünknek legalább a népi kultúránk iránt érdeklődő része tudhatja azt, amit 1972 előtt nem tudhatott; hogy az egész történelmi Magyarország területén van még élő magyar népzene és néptánc, melyeket sikerült az utolsó órákban saját magunk és utódaink számára megmenteni, s az eredeti falusi környezetéből a városokba is átültetni. Ez a történelmi tett kezdetben egy maroknyi megszállott zenész, táncos, folklorista tevékenységét jelentette, később egyre több ember bekapcsolódásával mozgalommá terebélyesedett, melynek jellege az idő folyamán természetesen szüntelenül alakult, változott. A mozgalmat elindító mag (Kallós Zoltán, Timár Sándor, Nóvák Ferenc, Halmos Béla, Sebő Ferenc és mások) a mai napig aktívak, a legjelentősebb szerepet játszók közül csak Martin György nincs már köztünk. Hasonlóan aktív maradt azon zenészek, énekesek, táncosok többsége, akik a mozgalom indulását kővető években kapcsolódtak be a táncházakba. Többen közülük mára jelentős tisztségeket töltenek be kulturális intézményekben, egyesek tudományos kutatómunkájukkal járulnak hozzá népi kultúránk megőrzésének ügyéhez, mások csak egyszerűen továbbra is zenélnek, énekelnek, táncolnak. Akadnak olyanok is, akik ma már nem elsősorban táncházi zenét játszanak (Ghymes), de történetük, filozófiájuk mégis érdekes lehet az olvasónak. Minden bizonnyal a mozgalom elindítói se gondolták az első táncházak idején, hogy milyen fontos feladatra vállalkoztak. Valószínűleg ennek tudható be, hogy a mozgalom történéseinek dokumentálására sokáig nem fordítottak kellő figyelmet, s bár néhány éve a dr. Halmos Béla vezette Táncház Archívum elkezdte a fellelhető dokumentumok összegyűjtését és rendszerezését - a kezdeti évek eseményeit bemutató egy-két, különböző műfajú könyvet leszámítva -, ez idáig nem született átfogó leírása az elmúlt harminc év történetének. Ugyanakkor beszélgetéseim során állandóan tapasztalnom kellett, hogy az emlékek halványulnak, az eseményekre a résztvevők ellentmondásosan, hézagosan emlékeznek vissza, az évszámok, nevek, sorrendiség felidézése sok esetben gondot okozott,