Tóth György [antikvár]

E L 0 Z M E N Y E K BEKE LÁSZLÓ Tóth György mindazt, amit 1973-tól az 1980-as évek végéig fényképezett, előzménynek tartja a modellt bemozdító, többszörös expozíciójú fotókhoz képest, melyek az utóbbi 20 évben készültek. Ezek a különös, félig éles fényképek teremtettek neki hírnevet, bennük találta meg emblematikus „stílusát", és annyira Jellegzetesek, hogy nem is gondolunk arra, hogy a fényképezés során milyen munkakapcsolat alakulhat ki ilyenkor a fényképész és a modell között. Noha a képek nem nélkülöznek egy bizonyos erotikus atmoszférát, a modell munkája háttérbe szorul a szokásos aktfényképezés helyzetéhez képest, hiszen előre lehet tudni, hogy a végleges képen a nőalak elé sajátos „fátyol" kerül. Nem volt ilyen egyértelműen kifinomult a fotós és a modell kapcsolata, amikor Tóth György fényképezni kezdett. Az 1970-es évek Magyarországonis — épp-"gy> rnint másutt — új felfogást hozott a fotográfikus emberábrázolásban. Felerősödött a fiatal képalkotók politikus és szociografikus érdeklődése, és ez az érdeklődés találkozott egy másik, tulajdonképpen diametrálisan szembenálló tendenciával, a konceptuális művészet térhódításával. A szociográfikus látásmód annyit jelentett, hogy ez a nemzedék elfordult a „szép" ember-ideáltól és különös figyelmet szentelt az esetlegességnek, a gyarlónak és középszerűnek, sőt a csúnyának. Társadalomkritikai magatartásnak számított ez az érdeklődés, mert szakított a szocialista realizmus heroikus munkás- és parasztábrázolásaival, és a „mély", pszichologizáló realizmussal egyaránt. Miközben a maga sajátos fiatalos dinamizmusát kereste, tulajdonképpen a kispolgáriságot fedezte fel, és fordult vele ironikusan szembe. A másik tendencia azért nevezhető konceptualistának, mert a fényké-