Új városvédőbeszédek [antikvár]

Kedves Barátaim, tisztelt Olvasók! Engedjék meg, hogy bevezető soraimat egy vallomással kezdjem: 1980 óta Budapestet - sőt, jószerivel az egész országot - Ráday Mihály szemével látom. Nem csak azt, amit gyógyíthatatlan pesszimizmusának álcázott optimizmusában, "unokáink sem fogják látni" jóslattal címkéz, hanem azt is, amit országjáró útjaimon már jómagam is azzal a kimondatlan gondolattal nézek: vajon látta-e Ráday? Írt-e róla Ráday? Ami mögött ott bujkál a remény? Ha eddig nem írt és nem beszélt róla, előbb vagy utóbb mégiscsak írni és beszélni fog. Mert ha igen, talán mégis látni fogják az unokáink. Hiszen nagyon érdemes rá. Hogy észrevegyük, és tegyünk róla, hogy megmaradjon. Ráday szavának igenis súlya van. többek között éppen azért, mert immár huszonegy esztendős fáradhatatlan munkája nyomán jószerivel valamennyien az ő szemével látjuk épített örökségünket. Látjuk, s tanuljuk meg szeretni, becsülni. Ez az örökség - hála neki - lassan beépül kollektív tudatunkba. És létezése a lelkiismeretünkbe. A kezünkben tartott Ráday-könyv félelmetes méretű tudásanyagot gyűjtött össze. Könyve az országismeret valóságos tárháza, hiszen nincs az az épület, nincs az az ablakkeret, nincs az a kert, nincs az az utcakép, ami mögött ne rajzolódnék ki építésének kora, ideje és az ember képe, aki létrehozta. Egyszerre ajándékoz meg a ráismerés örömével és a kielégítetlenség érzésével, hogy, ami a képekből és a képek mögött álló történetekből kialakul, azt soha meg nem ismerhetem. Mert egészében átfoghatatlan, fölfoghatatlan. Katalogizálhatatlan. Ez a könyv a befejezhetetlenség könyve: soha nem érünk a végére, és magunknak kell tovább írnunk, abban a tudatban, hogy kötetbe foglalni mindent, ami megőrzésre érdemes, lehetetlen. De aminek a megmaradásáért akkor is felelősek vagyunk. Köszönet érte: az őseinknek, akik megépítették, Rádaynak, aki a létezésére ráébresztett, s minden kortársunknak, aki az unokáinknak megőrzi! Göncz Árpád