Váci polgár 2011. január-december [antikvár]

Olvassuk a Váci Polgárt! Nem könnyű megszólítani az embereket, magam is sokszor tapasztalom ezt. Elfoglalnak a magunk problémái, így kevésbé vagyunk nyitottak másokra. Mégis szükséges, olykor elkerülhetetlen, időnként a külső hatásokra, időnként belső indíttatásból szólni vagy közvetíteni, és ilyenkor fontos, hogy a mondandó értékes legyen, a tartalom pedig igaz. Az igaz ugyanis szép, bár egyben lehet tükör is, mely olykor fájdalmas. Éppen ezért talán kevesen is vállalkoznak arra, hogy megszólítsák a körülöttük lévőket, hogy elkerüljék a visszautasítást, a kudarcot. A karácsonyi időszakban a Karitász gyertyáival álltam az egyik váci élelmiszer diszkont előtt és adományt gyűjtöttem. Meg kellett szólítanom az embereket, kedvesen, udvariasan viselve az ilyenkor sok befelé forduló, sokszor becsapott, megkeseredett ember válasz reakcióit. Az elutasítást sokszor nehéz elfogadni, mégis végezni kell a munkát, közvetíteni mások szomorú sorsát, reménytelenségét. Megszólítani, kérni, koldulni. Vitatkozni olykor, ha valaki nem hiszi, hogy Vácott van nélkülöző, éhező, fázó, reménytelen helyzetben élő család, akiknek nem az állam, az önkormányzat, az európai unió hivatalos szervei fognak segítséget adni, hanem az, aki itt és most bedob néhány száz forintot a perselybe. Tudjuk-e, merjük-e közvetíteni mások kétségbeesett kérését, megszólítani és elmondani ezt az üzenetet? Az egyik boltba igyekvő vásárló hölgy azt kérdezte: „Mindig nekünk kell adni? Vörösiszapra, árvízre, belvízre? Mindig a dolgozó emberek adjanak? Hát nekik is van családjuk!" Igen, van. De igen, ők, a dolgozó emberek képesek adni, és bizony a magyar tartja most el a magyart, mert egymásra szorulunk és egy ideje -még ki tudja meddig - egymás irgalmából élünk. A Váci Polgár, illetve a Vác Városért Alapítvány évzáró estélyén Kucsák Gábor barátom egy nagyon szép verset olvasott fel nekünk. Ezt a verset először az ökumenikus ifjúsági találkozón fellépő, egy bentlakásos otthonban lakó, fogyatékos, mozgáskorlátozott versmondótól hallottam, és nagyon megérintett. Hiteles volt és döbbenetes az ő szájából. O akkor és ott tudta, hol a helye. Nem volt hát ismeretlen a vers, mégis újra megszólított, számonkért, tükör volt, szembesített az igazsággal. A Váci Polgár a nemzet, a hit és a család fontosságát, szerepét értékeit közvetíti, megszólít több száz embert hónapról hónapra nem kis fáradsággal, jó szándékból fakadó munkával. Olvassuk hát idén is! Olyan érték, amivel ha belső késztetésünk van, akkor szabad és a megfelelő alkalommal szükséges megszólítani másokat. Álljon itt most ez a vers: Bódás János Ki van jelölve a helyed Azért van síró, hogy vigasztald, és éhező, hogy leríis asztalt. Azért van seb, hogy bekösse kezed. Vak. elhagyott azért van. hogy vezesd. Azért van annyi árva. üldözött, hogy oltalmat leljen karod között. Azért roskadnak más vállai, hogy terhüket te segítsd hordani. Az irgalmat kínok fakasztják, s mélység felett van csak magasság. Ha más gyötrődik, vérzik, szenved, azért van. hogy le megmutathasd: mennyi szeretet van benned. Megmutattad-e néha legalább? Enyhült, s szépült-e tőled a világ? Vagy tán kezedtől támadt foltra folt? Ott is, hol eddig minden tiszta volt? Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak, menedéknek, oszlopnak, szárnynak. Ki van jelölve a helyed, ne nyugodj, míg meg nem leled. Csak ott leszel az, aminek rendeltettél. - Másként rideg, céltalan lesz az életed. Mag leszel, mely kőre esett, elkallódott levél leszel, mely a címzetthez nem jut el. Gyógyszer, ami kárba veszett, mit soh'se kap meg a beteg. Rúd leszel, de zászlótalan, kalász leszel, de magtalan. cserép, amiben nincsen virág, s nem veszi hasznod sem az ég. sem a világ. Magam is készülök egy megszólításra. Belső indíttatásból szeretnék minél többeket megszólítani. Nem várok átütő eredményeket, még csak válasz reakciókat sem. Remélem ugyanakkor, hogy legalább egy emberhez eljutok, akit megszólít, akit megérint és dönt. Bízva abban, hogy írásom nem folt lesz a fehér papíron álljon hát itt ez az üzenet: A meg nem született gyermekekért A magzat imája Nem születtem, mégis éltem, Ajándék voltam egy anyaméhben. Ajándék, melyet az Isten küldött, Lelkem már örömben fürdött. De fel nem sírtam és nem nevettek. Mert nem vártak és nem szerettek. Reméltem, de elvetettek. Meghaltam, de nem temettek. Uram! Most az égből kérlek Bocsásd meg nekik e vétket, S adj hitet az embereknek. Hogy minden magzat válhasson gyerekké, Dicsőségedre Uram! Mindörökkön örökké. Tomori Pál W^Sv-w