Várak a magasból [antikvár]

Előszó Történelmi példák bizonyítják, hogy a különböző korok fegyveres küzdelmeiben, az országhatár, a lakosság és a béke megóvásában mindig nagy szerepet Játszottak a királyi, fejedelmi, lovagi, nemesi várak, katonai erődítmények. Stratégiai, területi elhelyezkedésük, építészeti megoldásuk, technikai felszereltségük meghatározó volt a védelem, a küzdelem kimenetele szempontjából. Ugyanakkor békés időkben egy-egy terület -az ország, fejedelemség, a vármegye - társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális életének is meghatározóivá, időnként a hatalom jelképévé váltak. A magyar várak a tatár, a török és a Habsburgok elleni küzdelemtől kezdve az első és második világháború ostromáig számtalan ütközet színhelyei voltak. Óvták a falaik között tartózkodó katonákat, polgári lakosokat, miközben megakadályozhatták egy országrész elfoglalását, leigázását is. A honfoglalást, majd az államalapítást követő időszak várépítésére jellemző, hogy nagyrészt palánkkerítéssel, kihegyezett karókkal ellátott földvárakkal találkozhatunk. Elsősorban a nyugati határszélen, a német támadások ellen a XI. században épültek meg az első kővárak. A tatárjárásig csak a király épített várakat, amelyek az adott terület feletti uralmon kívül a központi hatalom védelmét is jelentették. A XI.-XII. században a királyság fegyveres erejének nagy része a királyi várispánságokban (megyékben) volt található. A vármegyék élén az ispán (comes) állt, akit a király jelölt ki. A várispánság központja volt maga a vár (castrum), az ispán helyettese a hadnagy, a vár parancsnoka a várnagy volt. A XII. századtól egyes birtokok igazgatására és védelmére a király egyre több nemesi főúrnak adott engedélyt várépítésre. Ugyanakkor a határvédelem és a királyi hatalom megőrzése érdekében a határokon levő megyék Is egyre több erősség, torony, vár építésére kaptak engedélyt. Jellemző talán, hogy a tatárjárásig Magyarországon összesen tíz kővár állt. Az ellenség támadásának, felvonulásának megakadályozására utak találkozásánál, folyók mellett, jó áttekintést biztosító hegycsúcsokon egyaránt épültek várak. A tatárjárás tapasztalatai azt mutatták, hogy csak megfelelő, erős várakkal lehet ellenállni az ellenség támadásainak. Ennek megfelelően új várak épültek, főúri, egyházi kúriákat, apátságokat alakítottak át vagy azokat jelentősen megerősítették. A XIII. század közepéig 160 kővár épült az országban, amelyből harminc a királyé volt. A XIV. században már a déli irányból fenyegető török hadak ellen kellett védekezni, ezért a várak védelmi szerepét tovább erősítették, átalakításokkal, újak építésével végvári vonalat alakítottak ki. Az ország határait három védelmi körzetre osztották: Észak-Magyarország, Dalmáciától a Szörényi bánságig terjedő terület és Erdély. Ebben az időben a végvári őrzők állandó létszáma több mint ötvenezer fő volt. A XVI. század elején a magyarországi végvárak túlnyomó többsége magántulajdonban volt, ez idő tájt 48 család 124 váráról és 10 egyházi tulajdonról tudunk. A korabeli főurak gazdagságának jellemzője, hogy Perényi Péter és Thurzó Elek 13-13, az Országh család 11, a Szécsi famílija 9, míg a Nádasdy család 8 várat mondhatott magáénak. A Zrínyi és a Frangepán család az Adriai-tengertől a Dráváig egész várláncolattal rendelkezett. A sorozatos török támadások ellen azonban nem tudták a főurak önerőből fenntartani e várakat, ezért a kincstár volt kénytelen támogatást nyújtani a védelmükhöz. Jellemző, hogy a XVI. század közepén már szinte az összes fontosabb erősség kincstári tulajdonban szerepelt. Ez a helyzet azonban a további évszázadokban időről időre a királyi hatalom gyengülésével vagy erősödésével, illetve ezzel párhuzamosan a főurak, nemesek társadalmi, gazdasági helyzetének változásával módosult. A várak, végvárak fenntartása ugyanis egyre többe került, amelynek összegét a különböző ütközetek, csaták hadieszközeinek költsége és a katonák zsoldjának járandósága tovább növelte. VÁRAK A MAGASBÓL