Vastartalék [antikvár]

Nyugalom, a hosszú élet ritka Olyan emberek vallanak magukról a könyvben, akik soha nem bújtak maszkok mögé. Varga Imre és Tenyér Mihály a korosodó ember nyugalmas nyíltságával beszélnek mindarról, amit hitük szerint végigcsináltak. Akárcsak az egyesület legidősebb tagja, Márton Gergely, vagy a fiatalnak számító László Feri. Szavaik tartalma, hatása nem több és nem kevesebb, mint munkájuk hitelessége. Eszerint ítélkezhet fölöttük, aki ennek érzi szükségét, vagy éppen büszke lehet rájuk (nem is olyan régen divat volt leszólni a Dunai Vasművet). Most, hogy társadalmunk meglehetősen zavartan elmélkedik a jövőjéről, kivált figyelmet érdemlőek a megszólalók. Mindenekelőtt azért, mert a gondolkodás szenvedélyét semmi se tompította bennük. A válaszaikat figyelmesen olvasók megtudják, hogy mit képes tenni egyik ember a másikért, akár egy üzemért, egy egész városért. A megbízhatóság mással összetéveszthetetlen ismérvei jellemzik Pöstényi Balázs, Szepesi Attila, Orova Pista, Szabó József és társaik cselekedeteit. Nem vagyok hiszékeny, nem gondolom, hogy az ember a természetétől fogva jó. Tudom, hogy „ a harc, a szenvedélyek tornája örök, csak a harcosok cserélődnek". Am azt is megtanultam, hogy ahol az igazmondás kultúrája alacsony, ott a termelt javak kultúrája is alacsony. Mivel e tétel igazsága bármikor testet ölthet, a társadalmi méretű torzulások felismerését segítendő, ajánlom a tisztelt olvasónak ezt a tizenkilenc interjút, közhasznú tanulságként. Valamennyi beszélgetőpartneremnek föltettem a kérdést: miért szeretik húszéves egyesületüket? Én azért kedveltem meg a közösség tagjait, mert fölöttébb megnyugtató, ugyanakkor bíztató a hitet sugárzó légkör, amit teremtenek maguk körül. Valahogy úgy éreztem magamat egyik klubestjük vendégeként, mint amikor az ember végre szilárd talajra lép a süppedékes hivatalokba járás után Megismerhettem tizenkilenc embert, 1