Vermes évkönyv 2009/2010. [antikvár]

békaperspektíva előszó helyett Válsággal és természeti csapásokkal erősen terhelt társadalmunkban annyi tevékenység érte el színvonalában a talajszintet, hogy az állampolgárnak fel se tűnik, mi zajlik (vagy inkább mi cseng le) a természettudományok oktatásában. A pedagógia ugyanis olyan terület, amelyből közvetlen profit nem származik. Gyengül a fizika oktatása. Ha így megy tovább, talán meg is szűnik. Na és? Amikor munkahelyek szűnnek meg, városok és körzeteik eltartó képessége csökken nullára a mezőgazdaság aláértékelődésével, az egész eddigi arculat-meghatározó üzemek bezárásával!? Helyettük és helyükbe gombamód szaporodnak a bevásárlóközpontok. A kereskedelem nem éppen értéktermelő. Miből fog megélni Magyarország? Mások kiszolgálásából? Ez a kérdés, barátom - mondja városunk egyik notabilitása - akkor miről is nyafognak a fizikatanárok? Nem érzik ezt a végtelen aránytévesztést? Én a magam részéről nem is sajnálom, mert diákként nem szerettem a fizikát! Elismerem - felvéve az elém dobott kesztyűt -, hogy a válság a fő gondunk. Csak azt nem fogadom el, hogy a válság egy mindentől független démon, aki ránk telepedett, és nem enged bennünket rendesen élni és dolgozni. A válságot mi generáljuk azzal, hogy a belső tehetetlenség és a külső hatások teremtette anomáliákat megoldandó átcsoportosítunk, ezzel több más helyen teremtünk újabb gondokat. Mintha nem is hallottunk volna „gyökérkezelésről". A válság sok szálból fakad, nemcsak hatásaiban, hanem okaiban is átszövi az egész államalakulatot. Ha nem hatolunk le a gyökerekig, nem azzal foglalkozunk, aminek a megoldásában nekünk is részünk lehet, akkor kilábalhatunk belőle ugyan (jóllehet kárunkra), de nem mi oldottuk meg. Aki a saját területén lévő gondok megoldásának veselkedik, nem arányt téveszt, hanem válságot kezel. Akkor hadd kezeljek egy kicsit én is válságot a saját területemen: A fizikát a tantárgyi attitűdök rendjében csak a kémia tudja alulmúlni. Vagyis való igaz, előkelő helyen van az utált tárgyak sorában. Ebből szinte természetesen adódik, hogy diáknak, tanárnak jót teszünk, ha csökkentjük a konfliktus-lehetőségeket. Vagyis szűkítsük a követelményeket. Ha már úgyis kevesebbet tanítunk, akkor a heti óraszámot is csökkenthetjük. Közös tapasztalatunk, eddig ennyiből állt a terápia. A diagnózis: az attitűd tovább romlott. A megmaradt órák tartalmilag sűrűsödtek, mert a tanárok kénytelenek voltak a követelményekből kihagyott, de a következők megértéséhez szükséges ismereteket is megtanítani. A kísérletezés, a jelenségek elemzése, az észrevevés képességének kialakítása - első megközelítésben az időhiány okán - számszerű apadásnak indult. A tanulók ismeretei csökkentek és bizonytalanabbakká is váltak. Ebben az állapotban a fizika felé irányuló diákok száma vészesen apadni kezd. A versenyeinken megjelenők még tudják használni a fizika ismereteiket (megkockáztatom: az őket segítő kiváló tanárok messze nem az óraszám, sokkal inkább a szabadidejük terhére készítették fel őket), de nem szeretnének fizikatanárok lenni. A tanári szakon főképpen azok jelennek meg, akiknek nem sikerült a felvételijük a Műegyetemen. Idén például országos szinten huszonnégyen (ugyanekkor közel hatszáz fizikatanár ment nyugdíjba). A feszültség azonnal megjelenik a felvételiknél. A pedagógusképző felsőoktatási intézmények