Visitatio Canonica a gyulai plébánián [antikvár]

„A római katolikus egyház saját belső joga a kezdetektől komoly hangsúlyt helyezett a püspök pásztori funkciójára. Ez az ókorban és a középkorban szorosan kapcsolódott a püspök és a rábízott egyházi terület - különösen a 6. században kibontakozó plébánia és egyházmegyei rendszer következtében - közötti lelki házasság eszméjéhez. A püspök mint saját pásztor elválaszthatatlanul vezeti rábízott nyájat, és elsődlegesen sajátos felelősséggel tartozik területén belül az egyházi hit-letétemény őrzéséért. Ennek ősi eszköze az úgynevezett "visitatio canonica". Talán úgy tűnik, hogy a 20. és a 21. század információs forradalmának köszönhetően ez az antik eszköz elveszítette létjogosultságát. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a püspök és egyházmegyéjének kapcsolata, a plébániák működése, a szentség és szentelmény kiszolgáltatás fontossága valamint a szent helyek méltó működése jóval többet jelent, mint azok az információk, statisztikai adatok, amelyet a plébániák, esperesi, illetve főesperesi kerületek rendszeresen eljuttatnak a főpásztorhoz. A többlet pedig maga a személyes kapcsolat az egyház tagjaival, azaz a felszentelt, a megszentelt és világi krisztushívőkkel. Ez a kapcsolat nem helyettesíthető semmilyen modern eszközzel. A 20. és a 21. században, a civil társadalomban elenyészik a személyes kapcsolat, amely az emberibb tevékenységet mozdította elő évszázadokig. A megyéspüspök személyes látogatása ezt a jelenséget töri át azzal, hogy általa, mint Krisztus ikonja, a pásztor látogatja meg nyáját. Nem nevezhető ez a látogatás puszta ellenőrzsének, hanem inkább Krisztus Titokzatos Teste egyedi működéséért, kitüntetett módon fejezi ki azt a felelősséget, amit a püspökszentelésben a megyéspüspök elnyert. Kovács József atya éppen ezt az egyedi küldetést elemzi, elsődlegesen a gyulai plébánia kapcsán.