Víz, víz, víz, víz [antikvár]

„ A VÍZNEK ÁRJA" Megéltünk egy árvízkatasztrófát, amelyben hónapokkal ezelőtt senki sem hitt. Előrelátás helyett árvízlegendákat idéztünk, a közeli és a régmúltba vájtimk vigasztaló példákért. Bizakodtunk! Nyugtatni kívántuk magunkat, s enyhíteni a növekvő izgalmakat. A vízügyi és közigazgatási szervek felkészületlensége máig is megmagyarázhatatlan. Megdöbbentő rejtély a felelős szerv, a felelősség kideríthe-tetlensége is. Drámai földrajzórát ültünk végig. Egy országnak kellett megtanulnia tragikus sorsú falvak: Csicsó, Pat, Izsa, Guta, Kulcsod és sok tucatnyi virágzó község nevét. Pusztulásuk félelmetes emlékeztető. A kár, mindent egybevetve, kétmilliárd-hétszáz millió korona. Kimutatták azt is, hogy ez a tengernyi pénz az ország költségvetésének mindössze fél százalékát teszi ki. így számítva nem sok. Persze, minden azon múlik, honnan nézem a segítő milliókat. Kuszált sorú levélben vízkárosult rokon írja városi hozzátartozójának: „Igaz, már kaptunk a biztosítótól 4500 koronát, de rámegy a házra. Nagyon sok minden hiba van, ami pénzbe kerülne, ha bírnánk. Gondold csak el, van egy sezlon és egy ágy, ami úgy van összeszögezve, ez volt a fekvőhelye hatunknak. Mi jöttünk augusztus elején haza, 3-án a Jóska és Terike is itthon volt, és csak a múlt héten kaptunk egy ágyat, de már azt is megmondták, nem járt volna, mert áll a ház. Az iskolával vagyunk most meg bajba, nem kezdődik meg a tanítás. Összeszedik a gyerekeket, valahová Morvába viszik, de még azt nem tudják, hová. De azt tudják mondani olyanoknak, akiknek áll a házuk, mindennel el kell látni a gyerekeket. Nagyon megváltozott minden, a népek marják egymást, pedig akinek megmaradt a háza, nem oka annak, hogy a másiké eldőlt. Nagyon lassan megy nálunk minden, itt csak ígérnek, de senki nem cselekszik. Ne haragudj, M , sorainkért. Mi jól vagyunk, jó egészséget kívánunk " Szeptember végén írták ezt a levelet. Sok ilyen levelet írhattak, és írnak még majd. Szomorúakat, lehangolókat, kétségbeesetteket és segélykérőket. Példátlan a vízkárosultaknak nyújtott segítség. Láttam a menekítő autóbuszokat, a kétéltűket, a helikoptereket. A gyerekeket, az intemátusokba szállított öregeket. Megdöbbentő volt a pusztítás képe. Megdöbbentő a puszta élet menekítése: „Úgy, ahogy voltunk, egy szál ruhában hoztak." Megdöbbentő és torkot szorító volt a gondoskodás, a segítő kéz közelsége is. A katasztrófa emberi vetülete megfér egy mondatban: A nincstelenné, hajléktalanná váltak ezrei nem gyaláztattak, nem aláztattak meg. És ez mindennél fontosabb. Mindermél jelentősebb. Az első hetek segítségének volt légköre, melegsége, gondossága. Hiányzott belőle a leereszkedő gesztus. Érezhettük magyarok és szlovákok emberi egymásra döbbené-sét. A drámai pillanatok sajátja ez a kimondatlan érzés. Mi lesz belőle? Ma, holnap és azután? Elfelejtjük? Eltorzul, avagy erkölcsi próbakővé válik?