Vízen és vízparton [antikvár]

Kevesen tudják, hogy Alföldünket, amely ma száraz, szeles, nyáron meleg, több helyen kopár és futóhomokos, amelyet csak nagy fáradsággal lehet gyümölcsökkel és erdővel betelepíteni, valamikor, is olyan régen, párás éghajlatú őserdők, vadvizek és nádrengetegek borították. Az erdők a XVI. században pusztultak ki, a vadvizeket pedig a mult században csapolták le. Eltűntek az őserdők, a nádas berkek s velük eltűnt a darvász, csukász és pákász, eltűnt a sok madarász és halász; mind úgy eltűntek, hogy hírmondójuk sem maradt. De eltűnt az ősi állat- és növényvilág is és ma már képet sem igen alkothatunk egykori gazdagságáról. A földjét szántó gazda nem tudja, hogy ott, ahol ma búzája terem, 100-150 évvel ezelőtt ősmocsár volt s ott fészkelt a daru, a nemes kócsag, a kanalasgém, a batonya (ma még a nevét sem ismerik s pelikánnak mondják), a hattyú és sokszáz másféle vízimadár s messzire visszhangzott lármájuktól a határ. A föld és rajta az élet legrohamosabban és legalaposabban az Alföldön változott meg. De, bár lassabban és észrevétlenebbül, megváltozott a Dunántúlon is. A Balaton déli részén kiterjedt ősmocsarak voltak: a Nagyberek, a Boglári- és Fonyódi-berek s maga az ősi Kis-Balaton. Itt még 5 0 évvel ezelőtt is éltek pákászok. Észrevétlenül, örökre eltűntek. Elfogyott alóluk a víz s vele együtt a foglalkozás, amelyekből a pákászok éltek.