Zala'art 2000 [antikvár]

Részlet:"Zala megye képzőművészete a 20. században, különös tekintettel a századvégreZala megye kortárs képzőművészetének rövid áttekintése alkalmával célszerűnek tűnik kitérni az előzményekre, és - legalább vázlatosan - ismertetni azt a nagy ívű fejlődést, amely a megyében a helyi képzőművészetnek a századelőn való kialakulásától a századvég pezsgő, több vonulatában országos elismerést is szerzett művészeti életének kibontakozásához vezetett. Nem tagadhatjuk, hogy e próbálkozás során több, a téma feldolgozatlanságából fakadó nehézséggel kerülünk szembe.Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy Zala megye éppen korszakunkban többször is megváltozott határokkal bíró politikai-közigazgatási egység, de sem geográfiailag, sem művészetföldrajzilag nem különül el a szomszéd megyéktől, területektől. A másik, amit előre kell bocsátanunk, hogy a most záródó évszázad magyar művészetének átfogó elemzése még nem készült el, és ez nehezíti a tájékozódást. De ha el is készült volna, Zalára legfeljebb részben volna vonatkoztatható. Ennek oka abban rejlik, hogy megyénkben jelentős szellemi élettel bíró nagyváros - amely igényelte volna a vezető hazai művészeti tendenciák folyamatos jelenlétét - a század első felében nem volt. Hiányzott az a közeg, amelynek révén a megye szorosabban kapcsolódhatott volna a magyar művészet mértékadó mestereihez, és ez provincializmust eredményezett. Az alkotói vénával megáldott fiatal tehetségek helyben nem tudtak karakterisztikus művészegyéniséggé kristályosodni. Két út állt előttük: vagy elhagyták Zalát fejlődésük biztosítása érdekében, mint Zala György, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Szobotka Imre, Boldogfai Farkas Sándor vagy Vajda Lajos (kivételként talán Egry József említhető), vagy beleszürkültek a vidéki, többnyire sekélyes ízlést kielégítő művészlétbe. Ebből egyenesen következik, hogy a jelentős alkotások - elsősorban köztéri szobrok - készítését nem helyi művészekre bízták. Ennek ellenére a most lezáruló 20. az első olyan évszázad, amelynek kapcsán zalai képzőművészetről -még ha ezen nem is abszolút specifikumot értünk -beszélni lehet.A zalai művészet értelmezésünk szerint tehát a helyben élők mellett magába foglalja a műveivel itt hatást gyakorló, máshonnan érkezett alkotók, valamint -legalább érintőlegesen - az innen elszármazott művészek tevékenységét is. Periodizáció szempontjából kevéssé látjuk értelmét a századelő és a két világháború közötti korszak különválasztásának, ez legfeljebb az innen elszármazó művészek esetében célszerű, erre utalni is fogunk. Megyénkben változás csak a negyvenes-ötvenes évek fordulójától következik be. Az ekkor induló második periódus az egervári művésztelep megindulásáig, 1968-ig tart. A harmadik az utolsó három évtizedet ölelifel. Erre még alig bírunk rálátással, így tovább osztani célszerűtlennek tűnik.I. A század első fele. A provinciális naturalizmus korszakaEbben az időszakban a maihoz hasonló értelemben vett művészetről Zalában nem beszélhetünk. Igazi művészegyéniség alig élt a megyében. A festők, szobrászok többsége a 19. század második felének akadémikus, naturalisztikus hagyományaira támaszkodva munkálkodott. A közönség igénye is más volt, ritkábbak voltak a kiállítások, így nyilván jelentősebb eseményt is jelentettek. A művészek többnyire műkedvelők vagy rajztanárok, ritka, akinek alkotói tevékenysége megélhetési forrást jelentett. A vezető egyéniségek a három város főgimnáziumi tanárai voltak. Az alapfokon túllépő művészeti képzés a nagybányai művésztelep felé is kitekintéssel bíró, jó kvalitású, Sass (Brunner) Ferenc (1882-1963) 1908-tól néhány éven át működő nagykanizsai szabadiskoláját leszámítva nem volt. A festészet vezető műfajai a táj- és városkép, a csendélet, a portré és a vallásos témák, a szobrászaté inkább csak az utóbbi.A század első két évtizedéből - elsősorban kiállítási tudósításoknak köszönhetően - több művésznevet ismerünk, legtöbbjük alkotásai azonban nem maradtak az utókorra. így például a Magyar Paizs 1908. június 11-i száma tudósít a nagykanizsai piarista gimnázium nagytermében rendezett képkiállításról. A felsorolt alkotók nagyrészt lelkes amatőröknek tűnnek, az egyik kivételt képezi az a tájképekkel megjelenő Pfeifer Elek főgimnáziumi tanár (1905-1924 között, világi oktatóként tanított a piarista gimnáziumban), akinek Sipeki Balázs főispánról festett, színvonalas portréja a vármegyeháza dísztermében függött. A tárlatnak művész-elnöke is volt Gyenes Sándor személyében, akinek két alkotása közül az egyik egy "Rafaeli olajfestmény", s ez a megfogalmazás önmagában is sokatmondó. Kettőjük mellett a tudósító Németh Mihály polgári iskolai tanár tájábrázolásait emeli ki elsősorban. Sass (Brunner) Ferenc nem szerepelt a kiállítók között, eredeti tehetségként jelentkező fiatal tanítványa, majd fejesége, Farkas Erzsébet (1889-1950), azonban igen. Ö művészi kiteljesedését már hazájától távol, Indiában élte meg (1929 után), egyéni stílusú, expresszív, dekoratív tájképeiből 1997-ben Nagykanizsán állandó kiállítás nyílt. Sass utóbb Sümegre költözött, már itt festette a Tabódy Tibor főispánt ábrázoló portréját a megyeháza dísztermébe, és Festetics Tasziló egészalakos képmását a keszthelyi kastélyba."