A film krónikája [antikvár]

A százéves mozi 1895. december huszonnyolcadikán egy párizsi kávéház alagsorában beléptidíj ellenében tíz darab, egyenként kétperces mozgóképet vetített egy lyoni fotócikkgyáros. Ettől kezdve napi húsz előadásban ismételték meg a vetítéseket. Az első napi bevétel 33 frank volt, január végére ez már napi 2500 frankra ugrott. A lyoni gyáros, azaz: gyáros-család, apa és két fia: Auguste és Louis Lumiére az amerikai Edison-cégnek Párizsban felállított kinetoszkóp-szerkezetét látva kapott kedvet a szerkezetben végtelen szalagon, pénzbedobás ellenében pergő film (hártya) kinagyítására, tömegek számára láthatóvá tételére. Edison szerkezetét csak egy ember működtethette; a három Lumiére viszont felismerte, hogy beláthatatlan üzleti haszonnal járna egy olyan vetítőszerkezet előállítása, melynek segítségével ugyanazt a mozgóképet elvileg korlátlan számú néző élvezhetné. Ily módon a bevétel megsokszorozódna, miközben a vetített film előállítási költsége változatlan marad. A mozgóképet tehát már Lumiére-ék előtt feltalálták, így az említett T A. Edison, valamint, többek között, elsőként L. A. Augustin Le Prince (1888). Lumiére-ék érdeme a mozgókép tömegek előtti vászonra vetítésének ötlete. Ők nem a mozgóképet, hanem a mozit találták fel. Ez viszont halhatalan érdemük. A századfordulón már világszerte működtek mozik. A moziban egyszerre sok néző által megtekintett mozgókép különleges lélektani hatást keltett. Először a mozgás látszatának élménye hatott. Ezt a látszatot az emberi szem tökéletessége okozza: az időegység alatt gyorsan vetített nagyszámú állókép együttese a mozgás érzetét kelti. A nagy élmény: a kendőzetlen(nek képzelt) valóság élménye. Ezt követte hamarosan érdekes vagy tréfás történetek elmesélése, egyfajta képi epika; ezeket a történeteket különböző hősök élték át és közvetítették, drámai megjelenítés formájában. Méghozzá egy addig soha össze nem került, heterogén társadalmi közeg számára. A moziban ugyanis mindennemű társadalmi réteg együtt ül. A hatás egyszerre, együtt éri őket egy sötét teremben; valamennyien ugyanannak örülnek, ugyanazért izgulnak, ugyanazon nevetnek. Bankigazgató és küldönce, huszárkapitány és bakakáplár, grófné és szobalánya, pékinas és viciné, tanítónéni és iskolásgyerek... Ezek a társadalmi rétegek korábban, például a színházakban, elkülönültek. Bizonyos színházakba a szegényebb nép már a jegy ára miatt sem juthatott el. A moziban ülők látszólag a történetet élvezik. Valójában a vetített cselekményt közvetítő hősökkel azonosulnak. E hősöket jól megkülönböztető típusok alakították; ki-ki kiválaszthatta a maga lelkivilágának legrokonszenvesebbet. Belőlük lettek a csillagok (sztárok). Ezek a típusok a néző helyett éltek, küzködtek, szenvedtek, győztek, örültek. »A moziélmény olyasfajta tudatbeszűküléssel jár, mint a hipnózis; a hatást a belső világ szűk határok közé szorításával fokozza. Csak azt láthatjuk, ami a filmvásznon megjelenik. Képzeletünk nem kalandozhat el, mint olvasás közben. Mindez végeredményben ember és világ fogalmon kívüli kommunikációján (Róbert Musil)