A shih-tzu, a pekingi palotakutya [antikvár]

Bevezető „Talán csak a véletlen sodorta össze és a tehetetlenség törvénye tartja együtt őket; talán van más, ismeretlen eredetű, oldhatatlan kötés ember és ember, néha állat és ember között." (Márai Sándor) A modern kor embere többnyire kedvtelésből tart kutyát. Szeretné megosztani egy természeti lénnyel a mindennapjait, hogy egy kicsit visszaszerezzen a civilizált világból lassan kivesző természetből és természetességből. Ezek a társállatok már nem különleges feladatokra kiképzett ebek, pusztán kedves lényük, ragaszkodó természetük, játékosságuk miatt kedvelt és családtagként kezelt kutyák. Ha pedig egy gazdának pusztán annyi a kívánsága, hogy egy szelíd, kedves és szeretetreméltó négylábú legyen a hű társa, ugyan találhatna-e jobbat az apró termetű, vidám kis jószágoknál? Ezek a kutyák - amelyeket a laikus kutyatartók többnyire elintéznek egy „pincsik" összefoglaló elnevezéssel - alig nagyobbak, mint egy macska, alig esznek többet, mint egy kanári, cérnavéko-nyan csengő vakkantásukat hall- va pedig egy ádáz betörő is ellágyulva mosolyog. Talán nem véletlen, hogy ezeknek a kutyáknak a származását az ókori keleti birodalmakban keU keresnünk. A keleti filozófiák mindig is az élet bölcsességét keresték, minden élőlényt a maguk természetességében tekintettek a vUág részének, ahol minden élő elvégzi a neki teremtett feladatokat. A fényűző palotákban élő aprócska kutyáktól pedig nem vártak mást, mint hogy gazdáik lelkét felvidítsák eleven, ragaszkodó természetükkel, bohókás megjelenésükkel, vidám játékosságukkal.