Debreceni Pozsgástár 2008/1-4. [antikvár]

Debreceni Pozsgástár 2011/1. Szerkesztőségi levél Szabó Gábor: Adalék A DEBRECENI POZSGÁSTÁR 2007. évi 2-es számában Ficzere Miklós „Gyűjteményeink múlandósága, cik-^^^ keink maradan- ^^r - dósága" címen egy nagyszerű, finomhangú J szerkesztőségi levelet közöl. Teljesen egyetértek a szerzővel, nagyon örvendek a cikknek. Azon, hogy egyetértek a szerzővel nincs mit magyarázni, viszont az, hogy nagyon örvendek a cikknek, már kaphat egy kis magyarázatot. Már régóta töröm a fejemet, hogy hogyan fogalmazzak meg egy ehhez hasonló cikket, de hála Istennek, nem készítettem el, mert ilyen szépen nem tudtam volna megírni és most eljött az alkalom, hogy hosszabb bevezetés nélkül az én durvább nézetemet papírra vethessem. Lehet, néhányan fognak rám neheztelni, de semmi baj, igaz, nem fogok neki örvendeni, de remélem, rövid időn belül meg fognak békülni. A cikk címében és utolsó mondatában minden el van mondva! Gyűjteményeink múlandók, cikkeink maradandók. Mindenki saját maga tehet számvetést arról, hogy hány nagyszerű gyűjteményt és gyűjtőt ismert, ismer. Hány ilyen nagyszerű gyűjtő tudását, tapasztalatát, egyéni módszerét-titkát szerette volna megismerni, ellopni, vagy inkább örvendett, ha valamit elmondtak nekünk, de leginkább örvendtünk volna, ha elmesélik, beavatnak a személyes tapasztalatok, megfigyelések és titkok tárába. Néha-néha valami, történt is, de egész biztos vagyok benne, hogy amit hallottunk, olvastunk nem több a titkok 10%-ánál. Elég régen foglalkozom a kaktuszokkal, és elég sok olyan régi nagy öregről tudok, úgy Romániában, mint Magyarországon, akik saj- nos itt hagytak minket, de ilyen az élet, ez ellen nem tehetünk semmit. Mi lett a gyűjteményekkel? A gyűjteményekre a gyűjtő pénzt áldozott, családtagjai szájától vonta el szinte a falatot. A család jobbik esetben, mielőtt elpusztultak a növények, talán pénzzé tette még ha a valós értékén alul is. Ez jól van így is. De mi lett a gyűjtő által készített képekkel, jegyzetekkel és elsősorban azokkal a tapasztalatokkal, tudással, amik „csak" a fejé-lien voltak meg egy kis fiókban elraktározva? Ezeket magával vitte, sajnos. Mindezt majd valakinek újra fel kell fedeznie, és esetleg le is kell majd írnia. Minden embernek van sajátos gondolkodási módja: ezt azért is így csínálom, vagy azért sem csinálom így. Ez így van, és ezzel nincs is mit foglalkoznunk tovább. Van egy másik oldala is a dolognak. A sors iróniája, vagy az elmúlt 45 év járulékos következménye, de nem ez a fontos, a legtöbb pozsgásnövénygyűjtő dilettáns botanikus. Biológiai, botanikai szaktudásunk nagyon csekély, még akkor is, ha néha nagy tudósoknak képzeljük magunkat. Javarészünk munkás, egy kisebb csoport, akinek felsőbb végzettsége van, én is statikus tervező építészmérnök vagyok, minimális botanikai, bio lógiai tudással. Amit látunk, megjegyzünk, tapasztalunk, azt a mi nyelvezetünk szintjén tudjuk leírni, magyarázni, értelmezni. Egy lektornak is nagyon nehéz a helyzete, vagy visszautasítja a cikkünket, vagy jóindulatúan megengedi a közlését, de meglehet, hogy ezért majd kritikát fog beinkasszálni. Mi a dilettáns tudósok, kissé másképp látjuk a dolgokat, mint a szakképzett személyek. Mi még a szakember által túlzásnak vagy butaságnak értékelt dolgot is leírjuk, vagy leírnánk, de ha arra gondolunk, hogy a lektor elutasíthatja, akkor inkább már nem írunk semmit. Egy időben volt egy biológus segítségem. Re"' geteget vitáztunk, mert neki egyes dolgok egyszerűen érthetők voltak, én meg kérteff bővebb magyarázatot is. Egy egyszerű eset-