Foxiregény [antikvár]

- A francba! Már napok óta nem ettem egy falatot sem! Kopog a szemem az éhségtől. Jól jönne már egy kis potya kaja. Vagy akármilyen, csak ehető legyen. Mert amíg volt hová hazamenni az éjszakai csavargásokból, ha nem is szerettek, de legalább megtűrtek. Főleg az asszony. Nála hamar elástam magam egy életre. Még kölyökkutya voltam, mikor egy ízben a konyhából mennyei illatfelhő úszott ki a verandára. Azt hittem, álmodom. De nem. Mikor szétné/lem, már a veranda asztalán állt egy konyharuhával letakart tál. És hívott, hívogatott. Szétnéztem. De rajtam kívül senki sem volt ott. Hát, akkor csak nekem szólt, nem? Felugrani hozzá csak egy pillanat müve volt. Már a negyedik szelet húst tüntettem el, amikor BUMMMM! A fakanál akkorát szólt a fejemen, mintha nyári villám csapott volna meg. Még napok múlva is zúgott fejemben a déli harangszó. Elbújtam, mert szégyelltem magam. Bár nem tudtam, mit is jelent ez pontosan, csak azt, hogy rosszat csináltam. Hej!!! Azok a fránya, drága húsok vittek rossz utakra engem! Azóta is számban érzem az ízét, orromban az illatát. Két nap múlva kivert házamból az éhség, de új törvény lépett életbe. Csak a verandalépcsőig mehettem.