Fürdik a hal [antikvár]

Emlék, a legelső Magamnak sem hittem volna el, milyen koromban ragadtak belém s mióta kísérnek első emlékeim, ha nem ellenőrizhetném a márványba vésett időpontokat. Volt egy nagybátyám; a Fekete nagyanyám kedvesebb fia. Gyulának hívták őt is. A háborúban tüdőbajt szerzett, s évekig tartó, hosszú betegeskedés után belehalt. Sokszor megsiratta nagyanyám. Engem ölelgetett közben, úgy siratgatta. Az ő szemében nemcsak a nevünk volt azonos, de arcvonásaimban, mozdulataimban is hasonlóságot keresett és talált. A gyásztól megkínzott édesanya kétségbeesett kapaszkodója volt ez, együtt jártunk el a sírhoz is minden vasárnap. Emlékszem, ahogy a kripta készült, s ahogy pirosra festették körülötte - nyilván alapozó míniummal - a vasrácsot. Semmi különös idáig. Emlék volt ez is, elvegyülve a gyerekkori többivel. S a többi közt maradt emlék élő nagybátyámról is: az öregházban feküdt (a mestergerendába vésve a szám: 1888 - de mint apám mesélte, sokkal öregebb a ház, akkor csak tatarozták), párnájára könyökölve feküdt ott, az ablak melletti ágyon, a szobasarki homályból világított betegfehér arca, s intett a kezével is, mondta is: menjek oda hozzá. Mintha odamentem volna. Ámbár lehetséges, ez a képzelődés toldaléka már. A temetésről olyan tiszta képek maradtak „mintha csak tegnap történt volna". Emlékszem a nagy tömegre az udvaron, ünneplő ruhás idegen asszonyok, emberek. Az öregház előtt a ravatalon a koporsó, nagymama ráborulva zokog... Bátyámmal együtt egy utcabeli lányra bíztak - Kasza Rózának hívták, nem emlékszem más olyan esetre, hogy járt volna nálunk, nyilván hirtelenében bíztak rá; láb alatt voltunk a nagy felfordulásban, s ahhoz még túl kicsik, hogy a koporsóhoz állítsanak fogta a kezünket, vigyázott ránk a tömegben. Arra is emlékszem még, hogy odakint a temetőben valaki - talán Kasza Róza, talán más - rögöt nyomott a markomba s mutatta: dobjam be a sírba.