Gyűjtőszenvedély [antikvár]

A háború alatt el kellett hagynunk otthonunkat, csak annyi csomagot vihettünk magunkkal, amennyit a két kezünk elbírt. Magam előtt látom apámat, aki nagy gyűjtő lévén, fájdalmas arccal válogat legféltettebb tárgyaiból, hogy melyiket mentse meg. Szétosztotta közöttünk, és mi vonszoltuk magunkkal a nehéz csomagokat. Mivel a bombázások miatt a vasút is megsemmisült, gyalogosan voltunk kénytelenek menni a számomra végeláthatatlannak tűnő, halál szegélyezte utakon. Szívbemarkoló volt a látvány: az út mentén temetetlen halottak, állattetemek és számtalan különböző méretű gazdátlan tárgyhalmaz. Gyermekként nem fogtam fel, miért dobják el az emberek az értékeiket. A válasz nem sokáig váratott magára. Ahogyan a megtett út nőtt, egyre nehezedtek az apám által kiosztott pakkok. Síró arcunkat látva egyszer csak salamoni döntést hozott. Dobjátok el a csomagokat! - mondta halkan, összetörten megadva magát. Választott: a féltve gyűjtött értékeit tartalmazó batyuk helyett az életünket cipelhettük tovább, mert akkor az fontosabb volt mindennél. Amikor a háború befejeződött elölről kezdte a gyűjtést, amit apám szellemében azóta folytatok. Szeleczky Ildikó