Kirándulók zsebkönyve II/1. [antikvár]

Szíves olvasóm, kalauzodul ajánlkozom a természetbe vezető sétáidon. Magam ajánlkozom, s mégis, ha nem is tilalomfát, de figyelmeztető táblát kell állítanom már első lépésed határára. Szeretném, ha nem felejtenéd el egy pillanatra sem a görög bölcs mondását: Ne vedd el, amit nem adhatsz; s mielőtt eltipornád a föld férgét, gondold meg, hogy neki is csak egy élete van, melyhez annyi a joga, mint jómagadnak. A kultúra haladtával úgyis mindennap egy-egy új állat fölött kondul meg a lélekharang. Hova lettek a Tisza halai? Hova lettek a nagy mocsarak állatai? Hova lett a hód, a királyi kócsag, a daru? Egy-egy akad még egyikből-másikból, fajának utolsó mohikánjaként, de a többi eltűnt az utolsó bölénnyel, s minden új barázda egy-egy állat sírhantja, minden levezető csatorna egy-egy világ végpusztulása. De nem akarok elégiát írni. tudom, hogy a gyomornak is megvannak a maga jogai és az éhség kínját szenvedő embernek szabad kenyeret kicsikarnia mindenből, amiből becsületes úton tud.Nem siratom tehát mezeink romantikájának e virágait, sorsuk elkerülhetetlen, és nincs hatalom, amely megmenthetné őket. Ámde vannak állatok, melyeket nem a kultúra pusztított ki, hanem az emberi kapzsiság, a tudatlanság, a nemes gyüjtőszenvedély bűnné való fokozódása.