Nagy kutyakönyv [antikvár]

A KUTYA EREDETE A legkorábbi csontlelet, mely a mai kutyához hasonló lényről tanúskodik, mintegy 20-25 millió éves. Az eltelt hosszú-hosszú évmilliók során a kutyák ősei sokat változtak a környezeti tényezők, az éghajlat és a táplálkozási viszonyok hatására. A kutatások szerint a kutya őse az eocén és oligocén kor átmenetén élt miacis nevű rövid lábú, hosszú testű és farkú húsevő emlős volt. Ez az emlős a fákon élt, belőle két típus keletkezett, az egyikből a medvék alakultak ki, a másik típus törzsfejlődése pedig ismételten kettévált, az afrikai és indiai vadkutyák, valamint az európai farkas-, róka- és ku- tyacsaládokra. Ebből a csoportból vált le az Észak-Amerikában élő hiénakutyák csoportja, mely felépítésében a hiénákhoz hasonló, de velük rokonságban nem áll. Az a kérdés, hogy a mai kutya a farkastól származik-e, vagy mindkettőjüknek közös őse volt, még nem eldöntött. Valószínűleg a farkas is csak egy oldalága a kutya őséből kialakult fajtálcnak, melyekhez tartozik a róka, a sakál, de a menyét és a mosómedve is. A farkassal való szoros rokonság bizonyítéka a házikutya hasonló felépítése, fogazata és viselkedése, valamint az, hogy a farkas és a kutya esetenkénti párzá-sa sikeres, az utódok nemzőképesek. Egyes források szerint a kutya a sakállal is sikeresen pároztatható. A kutya a gerincesek törzsébe, az emlősök osztályába, a méhlepényes emlősök alosztályába, a ragadozók rendjébe, a hasadtujjúak alrendjébe, a kutyafélék családjába, a farkasok nemébe és a házikutya fajba tartoznak. A kutya volt valószínűleg az első állat, melyet az ember háziasított. A háziasításának ideje mintegy 15 ezer évvel ezelőttre tehető, amely egybeesik az emberek falvakba tö- mörülésének idejével. A régészeti leletek szerint az első háziasított kutyák középméretű, karcsú állatok lehettek, leginkább a mai dingókra hasonlítottak, de a kutyák háziasítása a különböző földrészeken, földterületeken egymástól függetlenül zajlott. A ma tenyésztett több mint száz kutyafajta kialakulásában természetesen az embemek nagy szerepe van, de valószínűsíthető a többféle vadkutya-ős szerepe is: az egyik az északi vidékeken élt tőzegspicc, melyből az északi kutyák és a spiccek származnak, a másik a bronzkutya, melyet a német juhászkutya és még több más juhászkutya ősének tekintenek, a harmadik az arab vidékeken élt hamukutya, melyből az agarak és vadászkutyák származnak, végül negyedik a jávorkutya, melyet minden nagytestű juhászkutya ősének tekintenek. Egyes vélemények szerint nem az ember tette háziállattá a kutyát, hanem magától lett azzá. Ugyanis az emberek csapatait kísérő vadkutyák gyorsan rájöttek arra, hogy a maradékokat, csontokat felszedve könnyebben juthatnak táplálékhoz. Az ember pedig hamarosan azt tapasztalta, hogy az embercsoportokat kísérő vadkutyák kiváló szimatuk és szaglásuk miatt időben jelezni tudják egy vadállat közeledtét. Az elejtett vadállatok csontját pedig újra a kutyák kapták meg, így alakulhatott ki ez a kölcsönös segítsé- gen alapuló kapcsolat, ahol a kutya őrző és vadász szerepet is betöltött. Később kialakultak a pásztorkutyák is. Az ősember valószínűleg nem csak társként tartotta a kutyát, hanem ínséges időkben a húsát, agyvelejét is elfogyasztotta, Ez a szokás sajnos hosszú évezredekig megmaradt világszerte, főképpen Kínában, de Németországban is. Napjainkra, amellett, hogy különböző hasznos feladatokat is ellát a kutya, többségében kedvencként, családtagként tartják, erre utal neve is: Canis familiaris.