Tündérboszorkák [antikvár]

Előéletem Sok-sok éve éltem már kutyás családban, amikor először hallottam az állatasszisztált terápiáról. Ez dióhéjban annyit jelent, hogy valamilyen társállat jelenlétével, közreműködésével segítik elő mozgás-korlátozott vagy tanulásban akadályozott gyermekek fizikai és szellemi fejlődését, szépítik meg beteg, idős, fogyatékos, esetleg ágyhoz kötött emberek minden-napjait. Azt korábban is tudtam, hogy a világ több táján önkéntesek járnak különböző gyermek- vagy gyógy-intézményekbe háziállataikkal, de hogy ennek a tevékenységnek komoly irodalma, képzési formája van, arról sokáig fogalmam sem volt. Nagyon érdekelt a dolog, ezért utánanéztem a magyarországi viszonyoknak, és megállapítottam, hogy itthon is egyre nagyobb tért hódít és működik, bár sajnos nem olyan mértékben, mint az szerintem szükséges lenne. Arra mindenesetre rájöttem búvárkodásom során, hogy én és a Féqem ösztönösen alkalmazzuk ezt a módszert a mindennapjainkban. Kutyusaink gondozása ugyanis rendszerességet igényel, fegyelemre szoktat, megtanít a praktikus időbeosztásra. Puszta jelenlétük nyugtató, odaadó, pozitív energiájuk gyógyító hatású. Képzésük fejleszti a kreativitást, mozgásigényük kielégítése javítja a fizikai állapotunkat. A családunk most éppen négy boston terrierrel teljes. Az évek során szállóigévé vált nálunk, hogy a Sors igen pozitív irányba pofozgat bennünket azzal, hogy időről időre újabb boszit vezérel hozzánk, mert a velük töltött évek alatt olyan élményekre, kapcsolatokra, önképzési, önkifejezési lehetőségekre, szellemi fejlődésre, tudás-gyarapodásra tettünk szert, amit nélkülük soha nem kaptunk volna meg. Ezért aztán hálásak vagyunk Neonak, Tarának, Tiának és Kristálynak, hogy általuk nap mint nap részünk van a saját, külön bejáratú állatasszisztált terápiánkban. Addig azonban, amíg idáig eljutottam, hosszú utat kellett bejárnom. Minden gyermek a természet, így az állatok szeretetével jön a világra, aztán valamikor később jönnek azok a bizonyos gátak, amiket a 1