Tyutyu és a többiek [antikvár]

Bevezető Szeretem a kutyákat. Kedvesek és félelmetesek, játékosak és veszedelmesek, harciasak és kiszolgáltatottak, sértődékenyek és megbo-csátóak, de mindig őszinték és hűséges társak, segítőkészek a bajban, barátok a magányban. Barátok, „akik" bennünket, embereket soha nem kritizálnak, elfogadnak súlyos hibáinkkal együtt, feltételek nélkül imádnak, és ha kell, a legcsekélyebb habozás nélkül készek életüket is kockáztatni gazdájukért. Szeretetből! Mi, emberek, akik büszkék vagyunk felsőbbrendűségünkre, akik ésszel, tudással, kifinomult érzelmekkel és sok minden egyébbel rendelkezünk, amivel egy kutya nem, vajon megtennénk-e egymásért akárcsak a tizedrészét is annak, amit a csupán ösztönökkel rendelkező, ránk bízott négylábú barátunk szeretetből, ragaszkodásból értünk megtenni képes? Azok a természettudósok, akik ezzel foglalkoznak, hivatalosan azt állítják, hogy az állatnak nincs lelke. Én, mint egyszerű, tudatlan ember, hosszú évtizedes tapasztalataim alapján ezt a megállapítást inkább embertársaim nagy részére vonatkoztatnám! Most, amikor már elég hosszú időt eltöltöttem emberek és kutyák között, van elég összehasonlítási alapom mindkét teremtmény viselkedési normáit illetően. íme, egy-két példa: A kutya csak akkor lop, ha éhes (mert „kulturált" emberbarátai éheztetik!). Az ember gátlástalanul lop, nyereségvágyból, kapzsiságból. És minél több jut neki, annál többet akar!