62. Vásárhelyi Őszi Tárlat [antikvár]

enyek, ve emenyek es kerdesek. Reflexiók a 62. Vásárhelyi Őszi Tárlat kapcsán Három nap Vásárhelyen - a zsűrizés kalandja Prológus gyanánt egy nagy filozófus, jeles esztéta, vagy a műtörténész szakma valamely doyenjétől vett idézettel kellene szolgálnom, hogy kellőképpen fennkölt gondolatokra hangoljam az olvasót. Hogy miért nem élek e jól bevált gyakorlattal? Azért, mert bár csupán 2015-ben kerültem (a zsűri szavazattal nem bíró, megfigyelő tagjaként) kézzelfogható kapcsolatba a Vásárhelyi Őszi Tárlattal, de annak majd minden örömét, buktatóját, lehetőségét, gátját azonnal átéreztem. És ez a mindennapi valóság erejének pulzálásával tart azóta is izgalomban. Honnan ez a nagyfokú empátia? A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum műtörténészeként több ízben kurátora lehettem a Vásárhelyi Őszi Tárlatnál csupán három évvel később - 1957-ben indult - Alföldi Tárlatnak. A megtisztelő lehetőséggel igyekeztem legjobb tudásom szerint élni. Szerettem volna a legtisztább szakmai szempontokat érvényesíteni, ennek szellemében kérlelhetetlennél kérlelhetetlenebb zsűriket hívtam össze. Változtatásokat akartam, vehemensen, főként a fiatalokra jellemző türelmetlen tempóban és lelkesedéssel. Tárlatról tárlatra oszlott az évtizedek alatt szőtt fakó homály, mely szellemiség az egykor rendszeresen szereplő Kohán Győrgyöt sem engedte semmilyen elismeréshez jutni. Amikor átvettem a tárlatot, ez a szellemiség még mindig szívósan tartotta magát. Az akkor már egyébként kötöttségektől mentes időszakban számomra úgy tűnt, ennek a rendszernek lejárt a szavatossága. A reformok az egyik oldalon komoly eredményeket és szakmai elismerést, a másik oldalon elégedetlenséget, számtalan nyomtatásban megjelent kritikát, ellentárlatot és a díjfelajánlókat ostromló elégedetlen felszólalást eredményeztek. Majd a tárlat - egy váratlan döntés következtében - félszáz éves jubileumán megszűnt. Mintha tálcán nyújtották volna felém az Alföldi Tárlat képzeletbeli fejét. A kurátor gyászolt. A kedélyek megnyugodtak. Előbbiek okán a 62. Vásárhelyi Őszi Tárlat nyolctagú zsűrijének munkáját minden mozzanatára érzékenyen, érdeklődéssel, sőt nem egyszer Izgalommal figyeltem. Olykor szívesen közbe is szóltam volna. A három napon keresztül tartó zsűrizés metodikájához könnyűnek tűnt csatlakozni, hisz minden szervezett és gördülékeny volt. Kettőszázhetvenhét alkotó őtszáznyolcvannyolc műve várt áttekintésre. A dolog komolyságát annak lehetősége biztosította, hogy minden kézfeltartással jelzett szavazat egy művészettörténeti folyamat kicsiny fogaskerekévé válhat, amely ki tudja, milyen hatást gyakorol a tárlat jövőjére, az elkövetkezendő tíz, negyven, és ha megadja a Jóisten, akár száz évére nézve A zsűri díjakat és munkajutalmakat odaítélő napja volt természetesen a leginkább eleven, s az esemény - bizonyára nem árulok el titkot - jócskán túlmutatott egy átlagos szakmai polémián. A vita során még a csendesebb zsűritagok is precízen felépített érvelésekkel tűzdelt szenvedélyes felszólalásokra ragadtatták magukat, hiszen mindenki érezte a döntés súlyát: a díjazott alkotások üzenetértékkel bírnak.