A forma előélete [antikvár]

Részlet a könyvből: "Kell-e rajzolni (tudni) a szobrásznak? Ez a cím nem költői kérdés, nem tudok rá egyértelműen válaszolni. Azért adtam előadásomnak előzőleg ezt a címet, mert tényleg kíváncsi voltam, és szerettem volna néhány művészt megkérdezni, hogy ők hogyan látják a kérdést, de kérdezősködésem minimális eredménnyel járt. Maga a kérdés sem egyértelmű, pusztán a fogalmazásmód miatt legalább három kérdést foglal magában: 1) Kell-e rajzolnia a szobrásznak? (vagyis ilyen vagy olyan okokból állandóan rajzolási gyakorlatokat végeznie); 2) Kell-e rajzolni a szobrásznak? (vagyis neki lerajzolni, amit mi - például a megrendelő - elvárunk tőle); 3) Kell-e tudnia rajzolni? (azaz igaz-e az a hagyományos, a főiskolai gyakorlatban ma is élő feltételezés, hogy minden művészi tevékenységnek, így a szobrászatnak is a rajz az alapja...) A legalább a reneszánszig visszavezethető hagyomány, nevezetesen a művészetek vetélkedésének toposza lehet az alapja mai bizonytalanságunknak, sőt félelmünknek a szobrászattal szemben. Mintha a szobrászat meghaladná az erőnket - legalábbis nekünk, művészettörténészeknek és teoretikusoknak -, mert a nagy tömegek mozgatásához egy ember nem is elég; a vele való munka durva és megerőltető, daruk, gépek és szerszámok, valamint hatalmas műhely kellenek hozzá... Ezzel szemben a festészet finom és intellektuális, a rajz nem kevésbé, ezért aztán a rajz valahogy nem is nagyon illik a szobrászhoz... Nem találunk egységet legújabbkori szobrászaink gyakorlatában sem. Vilt Tibor rengeteget rajzolt, miközben magyarázott, azonban ezek a rajzok a legritkábban voltak „kiállíthatóak". Schaár Erzsébet gyakorlatilag egyáltalán nem rajzolt, s talán ezzel is összefügg, hogy legjelentősebb szobrait, a nagy hungarocell-gipsz environmenteket nem mintázta, hanem összeállította vagy éppen „barkácsolta". Kortársuk, Berczeller Rudolf, hatalmas papírokra rajzolta a Nyomorékok vázlatait, amelyek így a szobrokkal egyenértékű művekké váltak, ám meglehetősen el is távolodtak attól a finom, érzékeny, paszpartuba foglalt papírlaptól, amelyet általában rajznak nevezünk. Borsos Miklós könnyed, rutinos tollvonásai, melyek gyakran jelentek meg a 70-es évek újságjaiban és folyóirataiban, másról szólnak, nem a szobrászatról vagy plasztikai gondolatokról. Ugyanígy Ferenczy Béni balkezes rögtönzései is - más kérdés, hogy neki fiatal korából, illetve a háború előtti időszakból számos szép „szobrászrajza" maradt fönn. (Medgyessy Ferencnek is.)"