A Harangöntő [antikvár]

Életünk során a legkülönfélébb tárgyak sokasága vesz körül bennünket: városban, falun, idehaza vagy külföldön, de tulajdon lakásunkban is. Ezek közül számosat a szükségleteink szabják meg, vannak közöttük nélkülözhetetlenek, de sok-sok olyan is, amelyek nélkül - ha az életünk úgy hozná - meg tudnánk lenni: képek, bútorok, dísztárgyak. Létezik viszont egy olyan tárgy, amely valamilyen formában születésünktől halálunkig elkísér bennünket, hívőket és hitetleneket egyaránt: ez a harang. A harang - kicsi vagy nagy - sokkal több az ércnél, a puszta tömegénél. Különleges, szakrális tárgy, ezért sokkal több, minden másnál: századok óta emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel. Van teste, lelke, szíve, nyelve, hangja sőt, lába is. Nagypénteken a harangok, amikor Jézus feltámadásáig elnémulnak, Rómába mennek (nem szállnak), újabb megszólalásuk után hangjuk tovább zeng egész éven át. Mivel a harang az egyházi gyakorlatban az elmondottak nyomán személynek számít, ezért ma már természetesen hangzik és a köztudatba is átment az a meghatározás, hogy a harang nem csupán van, vagy függ, hanem a toronyban lakik...