A humán kommunikáció szemiotikai elmélete felé [antikvár]

Arra a kérdésre, hogy miért kezdtem nyelvészettel foglalkozni, a válaszom mindig az volt, hogy azért, mert az irodalom érdekelt. Pontosabb válasz az lenne, hogy azért, mert az irodalmi kommunikáció érdekelt, s egy még pontosabb válaszban azt is említenem kellene, hogy az irodalmi kommunikáció mint a verbális kommunikáció legösszetettebb megnyilvánulási formája került érdeklődésem középpontjába. Válaszomnak az ily módon pontosított változatából se következik azonban, hogy ez az érdeklődés szükségképpen ahhoz kellett vezessen, hogy nyelvészettel kezdjek foglalkozni. Ezt a döntést - az indulásom idején adott szociokulturális kontextusból eredő motivációk mellett - az a belső igény határozta meg, hogy az, amit egy irodalmi szöveg funkciójáról, jelentéséről, hatásáról mondani tudunk, amilyen szorosan - és amennyire explicit módon - csak lehet, ahhoz a verbális matériához köttessék, amelyben ennek a funkciónak és/vagy jelentésnek (illetőleg a feltételezett vagy tényleges hatást kiváltó oknak) textuális összetevője manifesztálódik.