A képzőművészet vadvirágai [antikvár]

Részlet a könyvbőlA "távolabbi és közelebbi ősök" felkutatása szempontjából megkülönböztetett figyelmet érdemel a leginkább elérhető XIX. századi emlékanyag és ennek is leggazdagabb ágaként a magyar népművészet. A XVIII. század magyar népművészetére a virágornamentika jellemző. Az ember és állatábrázolások a XIX. századtól válnak gyakoribbakká. A kutatók például a reformkor kezdeteire teszik a spanyolviasszal berakott figurális pásztormunkák megjelenését. Ebben az időszakban fokozatosan oldódik a frontális beállítás, megnő az ábrázolt alakok száma: páros jelenetek, zenészek, mulatozó betyárok, juhászok és kanászok csoportjai népesítik be a spanyolviasszal berakott felületeket. Alkotóik többnyire névtelenek, de már egyre gyakrabban fedezhetők fel például a tükrösökön, mennyezeti kazettákon, hímzéseken a személyes stílusjegyek is. A népművészet alapvető sajátosságából, a hasznosság és a szépség összhangjából következik, hogy viszonylag kis számú, kifejezetten esztétikai célzatú szoborfaragást tart számon a magyar etnográfia. A Magyarság Néprajzában - a harmincas években - a díszítőművészetről Viski Károly így ír: "A személytelen népnek nincs szoros értelemben értett művészete (képzőművészete), ha egyesek (mint például a személy szerint elhíresedett Molnár Dani, az állatmintázó) alkottak is önmagáért való (l'art pour l'art) művészeti tárgyakat. A nép tárgyi művészkedése tehát a magas szintű műveltség művészi iparával, azaz jártasabb szóval: iparművészi iparával van rokonságban."