A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményei [antikvár]

A BUDAVÁRI PALOTA ÉPÍTÉSTÖRTÉNETE A budai Várhegy délnyugati végén a tatárjárást követő években IV. Béla falakkal megerősített, öregtoronyból és belső várból álló, mindenekelőtt védelmi célokat szolgáló erődítményt épített, amelyhez észak felől polgárváros csatlakozott. Az Anjou-kori palotaépítkezéseket a XV. század első éveiben Luxemburgi Zsigmond folytatta. Az ő nevéhez fűződik az ún. Friss palota és a Csonka torony. Mátyás alkotásai - a kápolna, az új palota a könyvtárral - a II. várudvar köré csoportosíthatók. A palota a mohácsi vész után súlyos károkat szenvedett. Az újjáépítést Johann Hölbling végezte, aki 1715 és 1724 között a középkori falakat szinte alapjaikig lebontotta, a várárkokat a törmelékkel betemette, s az így nyert területre egyszerű, dísztelen, négyzetes alaprajzú épülettömböt emelt, amelyhez észak-nyugati irányban egy hosszanti szárnyat kapcsolt. (Ez az épülettömb ma a Budapesti Történeti Múzeumnak ad helyet, E épület.) A Magyar Nemzeti Galéria épületeinek története Mária Terézia idejére nyúlik vissza. A munkálatokat Jean Nicolas Jadot császári főépítész tervei szerint, Oracsek Ignác vezetésével, 1750-ben kezdték el. A palota, melyben először az Angolkiasszonyok nyertek ideiglenes elhelyezést, 1766-tól Albert szásztescheni herceg, Magyarország helytartója és Mária Krisztina hercegnő rezidenciájául szolgált. Ekkor az északi szárny (a mai központi épület) anyagi okok miatt még befejezetlen volt. A császárnői és császári lakosztályt a mai D épület I. emeletén alakították ki. A császárnői lakosztályt észak felől a Diplomata lépcső, a császári lakosztályt dél felől a Király lépcső irányából lehetett megközelíteni. A császárnői és császári „antichambre" (előszoba) között volt a copf stílusú, teknő-boltozatos díszterem (szertartásterem, 1856 után „nagy trónterem", amely ma a Későgótikus szárnyasoltárok kiállításának ad helyet).