A magyar neoavantgard első generációja 1965-72 [antikvár]

Bevezető A kiállítás művészettörténeti és kritikai szándékból született. Művészettörténeti, mert egy korszakhatár kijelölését és egy mozgalom jellegének meghatározását tűzte ki célul, és kritikai, mert a korszak hagyományt folytató és a hagyománnyal radikálisan szakító tendenciáit szándékozta megkülönböztetni, és ez utóbbinak generatív szerepét felmutatni a kortárs képzőművészet kialakulásában. Kiállításunk tervezetekor különös hangsúlyt fektettünk arra, hogy a műveken keresztül biztosítódjék a kritikai láttatás, azok történelmi és aktuális értéke megjelenjék, azaz revellatív legyen a mozgalom mai értékelésében. A magyar klasszikus avantgard hagyomány folytatásának és a nyugati kortárs neoavantgard képzőművészet átvételének megkülönbözősége jellemzi ezt a korszakot, de ez a különbség a hivatalos képzőművészettel való szembenállásában a szemlélet és értékelés számára összemosódott. (A magyar neoavantgardizmust az eddigi kiállítások mindig egy kor metszetének részeként szerepeltették, és e művek közgyűjteményeink állandó anyagában is heterogén közegben láthatóak.) A Szombathelyi Képtár célja tehát a neoavantgard mozgalom behatárolása és kiemelése volt, a „tiltott" kategória vegyes konglomerátumából. Az idő adta distancia, az akkori alkotók aktív jelenléte ideális feltételeket biztosított a rekonstrukcióra és azon keresztül az interpretációra. Általuk aktivizálódott egy, (még mielőtt dimenzióját tudatosíthattuk volna) kishíján múzeális létre deklarálódott korszak. Az 1960-as évek elején a valódi művészeti diskurzus hiányzó közegét a művészek önszerveződő csoportjai helyettesítették. Ez az Európai Iskolából származó hagyomány a modern művészetet továbbvivő magatartás volt, mely az Európai Iskola művészeti koncepcióját folytatva meghonosította Magyarországon a lírai ab-sztrakciót/action paintinget, s ezzel a magyar művészeti közélet nonfiguratív képértelmezésének közel 20-30 éves hátrányát szüntette meg. (Zuglói Kör, Szürenon csoport). Ebből a valódi diskurzust helyettesítő közegből válnak ki a kortárs neoavantgard művészet hatására a majdani IPARTERV csoport egyes tagjai (Bak, Nádler, Tót, Hencze és átmenetileg Molnár Sándor). Az amerikai minimai art, hard edge, shaped canvas strukturalista koncepciója, radikális hagyománybontása, belső lényét illetően a műtárgy-kontextus átérétkelése mint minta, példakép igen határozott irányt nyújtott a fiatal nonfiguratív festőknek. Az 1964-ben a Velencei Biennálén és a bécsi Modern Múzeumban bemutatott pop art kiállítás szerencsés módon közvetlenül hatott (Lakner, Konkoly, Jovánovics), a pop art táblakép és plasztika az artisztikum raffineriájának kiemelkedő példáit eredményezte. Mind a minimaiizmus, mind a pop art szociális intenciója a létező modernizmus hagyományával opponált, a tacheizmus szubjektív önközpontúságával direkte szembe helyezkedett. Amikor tehát 1967/68 táján Magyarországon a neoavantgard aktív állapotába került kettős funkciót vállalt fel: a hivatalos művészet és a modern hagyomány opponálását. Harminc évvel ezelőtt, több kisebb és esetleges kiállítás után Sinkovits Péter a budapesti IPARTERV épület klubtermében egy olyan kiállítást szervezett, amelyen a progresszív fiatal művészek majdnem teljes névsorát felvonultatta és ahol tucatnyi résztvevő négy-öt művel szerepelt. Az első IPARTERV kiálhtás 1968 decemberében nyílt meg és korszakalkotó kiállításnak bizonyult. (Résztvevő művészek: Bak Imre, Prey Krisztián, Hencze Tamás, Jovánovics György, Keserű Ilona, Konkoly Gyula, Lakner László, Molnár Sándor, Nádler István, Siskov Ludmil, Tót Endre). 1969 tavaszán a kiállító társaság névsora kiegészült és a Központi Fizikai Kutató Intézet KISZ klubjában négy hónapig tartó non-stop kiállítássorozatra került sor. Ezek a kiállítások a művek születésének ritmusában a legkülönfélébb csoportosításban jöttek létre. A művészek szerint e periódus volt a mozgalom legharmonikusabb időszaka. 1969 októberében bemutatták a második IPARTERV kiállítást, ezen Erdélyt kivéve, a teljes társaság kiállított (csatlakozott hozzájuk Baranyay András, Major János, Méhes László és Szentjóby Tamás). Itt szerepeltek először a konceptualista gyűjtőnévvel meghatározható művek. Az IPARTERV társaság mintájára megalakult a SZÜRENON társaság, és ők ez évben két jelentős kiállítást produkáltak. 1970 elején Bak Imre-Konkoly Gyula és Jovánovics György-Nádler István kiállítás követte egymást a Fényes Adolf Teremben. Az év végén az IPARTERV és a SZÜRENON csoport együtt állított ki a Műegyetem „R" Klubjában. E periódust nevezhetjük a magyar neoavantgard megjelenésének és pozícióteremtésének. Az „R" kiállítást követő időszak már a neoavantgard tendenciáinak elterjedésének és kiterjedésének, nagyszámú új csoport, művész megjelenésének érett korszaka. A hatalom által támogatott hivatalos magyar képzőművészet és az illegalitásba kényszerült képzőművészet küzdelme az 1960-as és 1970-es évek fordulóján döntő fázisba került és a hivatalos képzőművészet vereségével zárult. Az elmúlt harminc év történései bebizonyították, hogy a rendszer hivatalos művészetét még a rendszeren belül ki lehetett iktatni, és a neoavantgard radikalizmusának következtében létre tudott jönni egy, érvényét nem vesztő kortárs magyar képzőművészet. A hivatalos művészet és a valódi (neoavantgard) művészet küzdelme 1965 és 1972 között zajlott. Ez tehát egy művész nemzedék (generáció) és egy művészeti produktum (neoavantgarde) korszaka, vagyis A MAGYAR NEOAVANTGARD ELSŐ GENERÁCIÓJÁNAK története.