A márvány világa [antikvár]

Részlet: "Cserba Júlia MÁRVÁNYKEMÉNY LÍRA „As igazi alkotás nem a kézben rejlik, hanem a bensőnkben jön létre, a kéz csak segítséget nyújt" - vallja Liptay Mátyás. Azt, hogy a létrehozott műben valóban az testesüljön meg, ami a szobrászban lezajlik, megfogalmazódik, csak a legmagasabb fokú mesterségbeli tudás birtoklása teszi lehetővé, de még ez sem elegendő'. Liptay Mátyás is rendelkezik ezzel a magas szintű technikai felkészültséggel, de emellett az teszi képessé gondolatainak, érzéseinek anyagba sűrített kivetítésére, hogy miközben szerszámmal a kezében, megküzd a márvány keménységével, „szót ért" az anyaggal, és szinte azonosul vele. Mialatt faragja, formálja, csiszolja, saját energiájával, érzéseivel, gondolataival táplálja, és a márvány egyszercsak vibrálni, hatni, élni kezd. Márványszobrai megszólítanak bennünket: hűen közvetítik mindazokat a megismert valóságra, a láthatatlan, megfoghatatlan, de megérzett létezésre, az univerzum rejtélyeire vonatkozó kérdésfelvetéseket, amelyek a művészben felmerülnek. Liptay alkotásaiban egyszerre van jelen a realitás és a spiritualitás, az ember és a lélek, földi és égi dimenziók. Organikus formákból, legtöbbször az emberi alakból kiinduló, hol a nonfiguratív határán álló, hol pedig egyértelműen nonfiguratív szobrai a plasztikai kifejezés olyan megjelenési formái, amelyre a magyar szobrászatban csak igen kevés példát találunk. Liptay letisztult, lényegretörő formái a huszadik század szobrászaténak abba a vonalába illeszkednek bele, amit Jean Arp, Hajdú István, Pán Márta, Maurice Lipsi, Emilé Gilioli, Antoine Pon?et vagy Mircea Milcovitch munkássága képvisel, hogy csak néhány nevet említsünk. Miközben ezek a törekvések a modern nyugat-európai szobrászat történetében jelentős helyet foglalnak el, addig ehhez fogható magyar példával csak elvétve találkozunk. Ennek, a neoklasszikus ábrázoláshoz kötődő magyar szobrászati hagyományok mellett, történelmi, politikai okai is vannak. Jól példázza ezt az ötvenes évek Magyarországán figurális szobrászként ismert és elismert Beck András, aki 1957 után, teljesen szakítva korábbi stílusával, Párizsban már absztrakcióba hajló, az emberi, állati figurát, tárgyat csak sejtető kisplasztikákat készített. Borsos Miklós a hatvanas években létrehozott ugyan néhány figyelemreméltó organikus nonfiguratív alkotást, de hasonló törekvések szignifikáns megnyilvánulását csak a hetvenes évek legelején, Bocz Gyula és Farkas Ádám elvont plasztikus"