A titokzatos férfi [antikvár]

„Kortársai Tizianót arcképei miatt becsülték a legtöbbre. Megértjük miért, ha egy pillantást vetünk a rendszerint Angol ifjú néven emlegetett portré fejére. Nehezen tudnánk megmondani, miben rejlik e festmény ereje. Korábbi arcképekkel összevetve olyan könnyednek, egyszerűnek tetszik. Nyoma sincs rajta a Leonardo Mona Lisáján megfigyelhető aprólékos kidolgozottságnak, és mégis ugyanolyan élőnek, titokzatos módon élőnek érezzük ezt az ismeretlen fiatalembert is. Mintha egyenesen minket nézne eleven, lélekkel teli szemeivel, nehéz elhinnünk, hogy csupán kevés, durva vászonra kent festék varázslata." - Ekként lelkesedett a kiállítás középpontjában álló festmény (6. kat. sz.) iránt E. H. Gombrich A művészet történetében. Miként a kötet minden mondata, e bekezdés is utolérhetetlen lényeglátással és tömörséggel - mondhatnánk, könnyed eleganciával - tárja fel Tiziano portréfestészetének lényegét. Nem véletlenszerűen választotta azonban a szerző példának épp ezt a képet. Talán nincs még egy olyan portré, amely ennyire mágikus vonzerőt gyakorolna a nézőre, szó szerint egy szempillantás alatt rabul ejtve őt. Erő, könnyedség, egyszerűség, elevenség, lélek, varázslat és titokzatosság: ezek Gombrich karaktervázlatának kulcsszavai. Mindez azonban pusztán leírja a problémát, megoldást nem kínál. Pedig szeretnénk megérteni, mi működteti a mágiát, ki ez az ismeretlen fiatalember, aki ilyen zavarba ejtően intenzív hatást gyakorol ránk. Az elmúlt századok során seregnyi elméletet gyártottak arról, kit ábrázolhat a képmás. A 17. századtól, amikor először említik a Mediciek leltáraiban, egészen 1803-ig Pietro Aretino portréjaként tartották számon. Az azonosítás képtelen volta azonnal nyilvánvalóvá válik, ha rápillantunk az Itália-szerte csodált és rettegett tollú írófejedelem ugyanezen évekből származó, ugyancsak Tiziano által festett képmására (1. kép), amelyet egyébiránt még maga az ábrázolt ajándékozott Cosimo Medici hercegnek, ezért a két kép egymás szomszédságában függött a palotában. Mégsem érdektelen felidéznünk e sejtést, mivel jól tükrözi a korabeli néző benyomásait a modell személyiségéről. Sziporkázó intellektusú, nagy hatalmú, öntudatos férfiút sugallt ezek szerint a látvány, aki ráadásul közeli barátságban állt megörökítőjével. Később a 19. század romantikus fantáziájából pattant ki a gondolat, miszerint az egyszerre közvetlen és távolságtartó, méltóságteljes és gentlemanhez illően hanyag eleganciájú, titokzatos aurájú angol arisztokrata lehet, közelebbről talán Howard, Norfolk hercege.