Acta Hungarica 1996-1997 [antikvár]

AZ IRODALMI SZEMÉLYNEVEK FORDÍTÁSÁNAK PROBLÉMÁI LESZJA UKRAJINKA ERDEI REGÉ CÍMŰ TÜNDÉR JÁTÉKA ALAPJÁNA műfordítás egyik sokat vitatott kérdése, milyen eljárást kövessen a fordító az irodalmi személynevekkel, az úgynevezett "beszélő" nevekkel kapcsolatban, melyik az elfogadhatóbb megoldás: átvegye változtatás nélkül, vagy alkosson az eredetihez hasonló vagy azzal azonos értékű nevet.A tulajdonnévnek van jelentése. Az ezt az álláspontot valló nyelvészek szerint a tulajdonnév egyidejűleg a nyelv legkonkrétabb és legelvontabb kategóriája: a konkrét jelleg kerül előtérbe, amikor a jelölő funkció realizálódik (identifikál a név valamit, valakit); az absztrakt jelleg abban az esetben dominál, ha csak "név általában", határozott, konkrét denotátum nélkül az adott osztály (élőlények, földrajzi objektumok stb.) bármely tagjára vonatkozhat a név. Ez a kettősség a tulajdonnév természetének specifikuma, amely szerint a tulajdonnév potenciálisan mindig lehet absztrakt vagy konkrét. Hogy melyik jelleg realizálódik, az a szituáció, a kontextus függvénye. A tulajdonnév rendelkezik azzal a képességgel, hogy magába szívja a közeg jellemzőitAz irodalmi személyneveknek sajátos funkciójuk van a műalkotásban. Legtöbbször olyan elnevezésekkel van dolgunk, amelyek vallanak viselőjükről, hozzá tartoznak a hős egyéniségéhez, nélkülük a róluk alkotott képünk nem volna teljes, a puszta megkülönböztetés funkcióját is betöltik (Kovalovszky, 34). Ily módon az irodalmi személynév egyfelől nézve nyelvi jel, másfelől olyan művészi eszköz, amit az író a szereplő bemutatásában, egyéniségének megrajzolásában felhasználhat. S hogy ezt az írók meg is tették, arra mind a magyar, mind a világirodalomban számtalan példát találhatunk.Az irodalmi személyneveknek ez a kettős funkciója a műfordításban sajátos problémát idéz elő, amely gyakorlatilag abban a kérdésben vetődik fel, hogy le kell-e fordítani a hősök nevét a célnyelvre, avagy egyáltalán le szabad-e azokat fordítani. Vizsgáljuk meg a két szélsőséges vélemény érveit!Az irodalmi személynevek fordítási tilalmának egyik forrása az, hogy lényegében tulajdonnevekről van szó, s mint ilyenek, rájuk is vonatkozniuk kell annak a szabálynak, hogy azokat általában nem tanácsos lefordítani. Ellenkező esetben az azonosítási funkcióban olyan zavar keletkezhet, aminek következtében az olvasó egészen más személyre, más irodalmi hősre gondolhat, mint akiről szó van. Az ilyen azonosítási zavart már az is előidézheti, ha csupán a keresztnevet cseréljük ki a célnyelvi megfelelőre.Az irodalmi személynevek lefordítását ellenző érvek másik csoportja a mü forrásnyelvi jellegzetességének megőrzését hangoztató nézetekkel áll kapcsolatban. Ismeretes az az elvárás, hogy a műfordítónak úgy kell a művét a célnyelvre átültetnie, hogy annak a forrásnyelvi közegből adódó jellegzetes sajátosságait ne váltsa fel a célnyelvi közeg sajátosságaival. Ha a műfordító ez ellen vét, a mű kiszakadhat eredeti környezetéből, túlságosan célnyelvivé válik, s az olvasóra olyan benyomást gyakorol, mintha nem is fordítást tartana a kezében. Ez a nézet az irodalmi személyneveket más tulajdonnevekkel együtt a forrásnyelvi szöveg olyan