Az Esterházy-örökség [antikvár]

A 17. század, melyet csupán alkalmasabb elnevezés híján nevezünk a barokk évszázadának, termékeny sokoldalúságával, új műfajok kialakulásával, ellentétes stílusirányaival egyike a művészettörténet legváltozatosabb korszakainak. Itáliát nagy múltra visszatekintő művészeti hagyománya, a reneszánsz óta szenvedélyesen tanulmányozott ókori emlékei és a reneszánsz nagymesterek, Raffaello és Michelangelo híressé vált alkotásai különösen vonzóvá tették egész Európa művészvilága számára. Míg a történelem kiszolgáltatta a spanyol birodalomnak, melynek fennhatósága Milánóra, Nápolyra, Szicíliára terjedt ki, a függetlenségét megőrző Pápai Állam - az ellenreformáció mozgalmának irányítója - igyekezett összefogni a széttagoltan élő itáliai régiókat. Az általa kiépített új szerzetesrendek hálózata a tudomány és a művészet nemzetközi információ- és eszmecseréjének egyik fő közvetítője lett. Rómán kívül Bologna és Firenze volt a század fő művészeti centruma, de mellettük jelentős szerepet kapott Milánó, Genova és Nápoly. Az egyház egyetemes kulturális irányító törekvéseinek eredményeként Róma a keresztény világ fővárosává fejlődött, ahová nagyszabású városépítési és dekorálási munkák vonzották az itáliai és európai művészeket, előmozdítva ezzel a különböző nemzetek eredményei közötti kölcsönhatást. Ennek kibontakozásához a műgyűjtemények is hozzájárultak: a 17. század a nagy képkollekciók és rajzgyűjtemények kialakulásának korszaka, s a rajzok értékelésének, szisztematikus feldolgozásának kezdete.