Az ikontól az installációig / From the Ikon to the Installation [antikvár]

A Pannonhalmán, 2008. ápr. 4 - nov. 11. között azonos címmel rendezett kiállítás katalógusa. Részlet: "Azzal, hogy az ikont eseménynek nevezzük, még nem mondtunk róla túl sokat. Bármely művészi alkotásra áll, hogy nem dolog, hanem esemény; nem tárgy, hanem folyamat; nem halott objektum, hanem eleven szubjektum, s éppoly elevenen is reagál mindenre, ami történik vele, és mindenkire, aki kapcsolatba, dialógusba lép vele, akár egy eleven személy. A műalkotás nem azonosítható tárgyiasan tényszerű adottságának egyetlen ismérvével sem: elmozdul, elugrik minden azonosítás elől, az értelem minden érintésére mássá válik. Megfoghatatlan, és éppen ezzel fog meg, ezzel ejt csodálatba minket. Csakhogy az ikon nem esztétikai, hanem szakrális esemény, a szakrális tér konstitutív eleme, a liturgikus eseménysor komponense. A keleti kereszténységben legalábbis, mert - ne feledjük - csak az ortodox kereszténység sine qua nonja a képtisztelet. Az ikon nem is kegyes vagy szemléltető célzatú vallási tárgyú kép. Az ikon - Isten látása (oroszul: bogovigyenyije), ami Isten megismerésével azonos. Ámde nem fogalmi, hanem fogalmon túli megismerésével, amennyiben az ikon kapcsolatba kerülés és szemlélésben elért vagy remélt eggyé válás Istennel. Az ikon Istennek és az „átistenült" vagy „elváltozott" embernek nem tükör általi, nem homályos (per speculum et enigmatej, és nem töredékes (ex partej szemlélése és megismerése, hanem színről színre (facie adfaciem) látása és osztatlan egészként való szemlélése, ahol is a facies nem a portrészerűen visszaadható, ám mulandó individuális arcot, hanem az örök szellemi arculatot, az istenképiséget jelenti, amelybe fölvétetik a föltámadott test is, mint arra az orosz ikonteológia lik (szellemi arculat) fogalma utal, a lik ugyanis a tulajdonképpeni arcon kívül magában foglalja a kézfejeket és lábfejeket is (ezért maradnak fedetlenek ezek a testrészek kötelezően minden ikonon). Az ikon szakrális esemény, de nem performance. Elválaszthatatlan az ima eseményétől, és leválaszthatatlan a szakrális térről, amelynek tagolásában a bizánci szentélyrekesztőből (az úgynevezett templomból) a középkori Oroszországban kifejlődött, mennyezetig érő képfal (ikonosztáz) kulcsfontosságú szerepet játszik. Az ikonosztáz választja el és kapcsolja össze a két világot: egyfelől a mennyei világot, amelyet a képfal mögötti szentély szimbolizál, másfelől a képfal előtti földi világot, ahol a hívek gyülekeznek. Pontosan úgy, ahogyan a bizánci templom Deészisz-sorában - amelyből évszázadokkal később az orosz ikonosztáz kinőtt - köti össze könyörgésével Krisztust - a Mennyben, az O Dicsőségében Trónoló Jézus Krisztust - a kétfelől feléje forduló Istenszülő és Keresztelő Szent János, Gábriel és MIhály arkangyalok, majd az apostolok, a szent vértanúk hosszú sora."