Az önarckép fantomja [antikvár]

Rembrandt tekintete Rembrandt a művészettörténet kitüntetett alkotói között is kitüntetett jelentőséggel bír: nevét közhelyszerűen használják a festészet, sőt, általában a művészet szinonimájaként, és ennyiben életművének, műveinek felidézése, vizsgálata, interpretálása, parafrazeálása az esetek többségében túlmutat a nagy elődnek járó tiszteletadás gesztusán. Rembrandtot felidézni egyfajta meditáció a festészetről, a képalkotásról és a művészetről, ám egyúttal viaskodás is a Rembrandt névhez tapadó közhelyekkel és klisékkel. Rembrandt személye és művészete kultúrtörténeti toposzként rendszerint visszatér kortárs művészeti alkotásokon, az évfordulók pedig külön alkalmat kínálnak annak a kérdésnek a végiggondolására, hogy mit jelent Rembrandt napjainkban. így volt ez a művész születésének 350., majd 400. évfordulóján, 1956-ban, illetve 2006-ban. Hasonló a helyzet 2019-ben, amikor a művész halálának 350. évfordulójáról emlékezik meg a világ. Jelentős kérdés, hogy hogyan lehet úgy rákérdezni egy közhelyszerűen ismert művészettörténeti ikon aktualitására, hogy mindeközben elkerüljük vagy legalábbis új megvilágításba helyezzük az unalomig ismételt kliséket. Ebből a szempontból bizonyulnak rendkívül termékenynek a korszakokon, stílusokon és médiumokon átívelő művészi párbeszédek, illetve azok a kurátori kísérletek, amelyek kortárs művészeti praxisok felől közelítenek a művészettörténet klasszikusaihoz, felidézve, ám egyúttal le is bontva a mítoszt. A Szépművészeti Múzeum kiállításain rendszerint visszatér a „régi" és az „új" közötti párbeszéd keresésének igénye: az a szándék, hogy az „új" felől olvassuk a „régit", illetve a jelenkori jelenségek felől értsük meg a múltat, T. S. Eliot híres mondatának szellemében, miszerint „ a múltat igenis