Balázs Irén [antikvár]

A tértextiltől a textiisgraffitóig Pályakép-vázlat Balázs Irénről Csoda történt - kiáltott fel magában a művészettörténész Frank János, amikor 1968. szeptember 17-én (még a pontos dátumot is megjegyezte) az Ernst Műzeumban megjelentek a textiltervezö iparművészek saját munkáikkal. Akkor éppen egy idős, mint i'rja, konzervatív szobrász tárlatát rendezgette. „Átmentem szomszédolni - fűzi hozzá, jó néhány évvel később is a felfedezés élményétől lelkesülten. -Már az első pillanatban láttam, a főidőn heverő, még rendetlen, dekomponált kárpithalmazból is megéreztem, hogy művészettörténeti jelentőségű esemény tanúja vagyok." Ma már tudjuk: volt. A Textil-Falkép semlegesen érdektelen címen rendezett kiállítással kezdetét vette ugyanis a magyar textil maga nemében páratlan reneszánsza, jobban mondva megújulása. Balázs Irén egyik főszereplője ennek a történetnek. Tagja volt annak a mintegy tucatnyi alkotóból álló társaságnak, amely nem pusztán a szűkebb szakma figyelmét hívta fel magára - a textil merőben eredeti értelmezésével. Először itthon, majd, ami még nagyobb dolog volt akkoriban, határainkon túl is. Jelentőségét csak nyomatékosítja, hogy mozgalmuk a kortárs magyar művészet egészében is revelációt keltett - olyan egyetemes szemléleti és stiláris értékeket honosított meg, amilyenek elfogadtatásával más művészeti ágak - kollektív formában legalábbis - meg sem próbálkoztak. A három „t" korszakában ez túlságosan kockázatos lett volna. Mint a magyar neoavantgárd hányatott története mutatja, azzal fenyegetett, hogy aki mégsem tud ellenállni a kísértésnek, az a pálya szélére kerül. Hogy valóban csoda tőrtént-e, arról alighanem lesz még vita. Közel negyven év távlatából azonban már ma is megalapozottnak tekinthetők némely korábbi sejtések. így például az, hogy míg a képző- művészettel szemben a hatalom erős ideologikus szempontokat érvényesített, amelyek - ráadásul -személyi és ízlésbeli elfogultságoktól sem mentes, íratlan szabályok és követelmények formáját öltötték, addig az úgymond díszítőművész iparművészek -mint akik világunk megszépítésének feladatára hivatottak - szinte korlátlan szabadságot élveztek a formanyelv megválasztásában és az anyagok használatában. Ha most láthatatlan kameránkkal a szakmáról Balázs Irénre közelítünk, valami hasonló lesz a következtetésünk: a valóság tényei inkább prózaiak, mintsem drámaiak. A látványos - vagy csak annak tetsző - fordulat mögött hétköznapian egyszerű tények és mozzanatok rejlenek. A dokumentumok tanúsága szerint a művész a magyar textil megújulásának nyitányán - 1968-ban -semmilyen kapcsolatot nem tart a szakmával. Formálisan ekkor még festő. Nem a nevezetes Textil-Falkép kiállításon találkozunk vele, hanem a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának jubileumi (a szervezet tízéves fennállását köszöntő) tárlatán, ahol két nagyméretű akvarellt (Nagyapám élete, Változat Botticelli rajzára) mutat be. A majdani textilművekre csupán olyan, kompozicionális jellegzetességek utalnak, amelyek a későbbiekben kapnak szerepet: gondolok a felületek dekorativitására, a népművészeti elemek használatára, a megjelenítés karakteresen hímzés jellegére. Noha a magyar grafika a hatvanas években vezető műfaj (a zseniális Kondor Béla mellett jó néhány kiemelkedő tehetséggel), Balázs Irén csak inspirációt merít belőle, ha ugyan nem helyesebb úgy fogalmazni, hogy nem is annyira a korabeli pik-tűrához kötődik korai munkásságával, mint inkább Csohány Kálmán, Wűrtz Ádám, Gross Arnold mesei elemekkel telített fantáziavilágához kapcsolódik.