Bánvölgyi László [antikvár]

Bánvölgyi László szobrain, kisplasztikáin végigtekintve az embernek olyan érzése támad, mintha egy álombéli idő utazást tenne egy olyan korban, amikor még mindennek értelme, jelentése, értelmes és érzelmes küldetése volt. Kaotikussá zavarodott, nagyon keservesen átlátható, kétségek között vívódó, bizonytalan világunkban ez az örömmel műveit, szeretetet és érzékenységet kisugárzó szobrászat elsősorban lírai attitűdjével érint meg és nosztalgikus érzéseket kelt bennünk a vágyott bensőséges nyugalom, a harmónia iránt. Pedig semmi magamutogató, öncélú, érzelmi túlfűtöttségre utaló plasztikai bravúr nincs ezekben a következetes realizmust képviselő szobrokban. Témái is többnyire hétköznapiak, a hozzá legközelebb állókról készített portrék, jelenségek foglalkoztatják. Megtermékenyítő hatással van azonban szobrászatára, ha a jelenségvilágon túlvivő kalandra vállalkozik. Akkor számára a világmindenség titkai, vagy a mitológia kimeríthetetlen kincsestára jelentik az alkotói kutakodás terrénumát. A világban egyébként is a helyét, küldetését kereső művész számára vonzóak a filozofikus témák, például a mitológia fantáziát termékenyítő történetei. Bánvölgyi az a szobrász, aki kezdettől fogva tudta, hogy mi vezérli a szobrászat világába, akit a mesterség elsajátítása csak megerősített a génjeiben hordott humanizmusában és klasszikus példaképeken nevelkedett realizmusában. A szobrászat emberarcú alakító hagyományának eredményein nyugvó, természetelvű plasztikai alakítás igényességét jó műhelyben, kitűnő mesterektől sajátította el a szegedi Tömörkény Művészeti Gimnáziumban. Szobrász-restaurátor szakon diplomázott a budapesti Magyar Képzőművészeti Akadémián, nem véletlen hát, hogy a remekművek tanulmányozása, restaurálása során szerzett ismeretei és értéktisztelete jelentik számára a zsinórmértéket minden vésőütésnél, szobrot alakító kézmozdulatnál. Útkeresés nélkül lépett a pályára és ma sem téríthetik el őt járt útjától divatos irányzatok, sikerrel kecsegtető, de múlékony szobrászi mutatványok. A nehezebbik és a hálátlanabb utat választotta, mert messzebbre tervez és a messzi múltból töltekezett. Számára az idő - a kortársi létnek szabott dimenzió - csupán állapot, amelyben az idő múlandóságával szemben a szobrászat művelésének lehetősége éppen a maradandóságot, az örökérvényű ítéletek kinyilvánításának lehetőségét kínálja. Henry Moore-val vallja: Olyan állapot felé közeledünk, amelyben mindent szabad és mindenki lényegileg annyit ér, mint bárki más. Ha mindent szabad, művész és közönsége unatkozni fog. Valakinek vállalkoznia kell arra, hogy megmérkőzzön mindazzal, ami a múltban történt. Nem szabad visszariadni attól, hogy áttörjük a szabályokat, és nem vethetjük el valamennyit megfontolás nélkül." Nos, Bánvölgyi tanult a klasszikus szobrász elődöktől és egyúttal feszegeti is azokat a bizonyos korlátokat, de leginkább ügyel arra, hogy a szobraival találkozó közönsége ne unatkozzon és ne csalódjon. Olyan szobrászi magatartást alakított ki, amellyel az érzelmi ráhangolódást is kínálja nézőinek, de ugyanakkor intellektuális kalandra is invitálja őket. Ki kell mondanom: mer tetszeni, meri portréit, figuráit széppé, harmonikussá, vonzóvá formálni. Van bátorsága és persze van is tudása ahhoz, hogy belső meggyőződésére hallgatva tegye a dolgát, és felizzítsa szobrait férfias érzelmei tüzével, kamaszos rajongásával.