Barta [antikvár]

Doc. PhDr. ZUZANA ŐEVCÍKOVÁ, CSc.: Barta Gyula művészetszemlélete Barta Gyula művészetszemléletét szinte a kezdetektől az objektív világlátás (az élet paradoxonjainak nem ritkán keserűen ironikus feltárása), a teljes vitalitás és a szenvedélyes életöröm szintézise jellemzi. Művészete rendkívül gazdag, sokrétű és sajátos jellegű. Olyan művész ő, aki - alkotásain keresztül - szívesen osztja meg indulatait a világgal. Főiskolai tanulmányainak befejezésekor, 1952-ben kész volt arra, hogy a képzőművészet számos ágazatában alkosson. Fennmaradt iskolai munkái a modell, az emberi jellem vagy akár az utcai szituáció iránt tanúsított pontosságáról, odafigyeléséről tanúskodnak. Korai rajzaiból már kiérezhetö az utca, az iparosított környezet iránti vonzalma. Gépek, oszlopok, ipari berendezések alkotják képei geometriai struktúrájának rendszerét, ritmusát, esztétikáját. Barta Gyula alkotómüvészete a kezdetektől tudatosan sokoldalú: az alkalmazott grafika keretein belül címkéket, röplapokat készít, gyerekkönyveket és folyóiratokat illusztrál. Már itt megmutatkozik hajlama a pontosan definiálható formák, a világos kifejezés és a szerkezeti rétegezés iránt. Pontosan ráérez a kollázs, a geometriai stilizáció és a jelek használatának varázsára, mely az ötvenes évek második felében, új kifejezési formaként, a már unalmasnak ható verizmust váltja fel. A felületiség, a pontosság és a dekorativitás iránti vonzalma nyomon érhető festői önvallomásában, kamarajellegű, bensőséges festményében, (Lányom játékai, 1957), majd az egy évtizeddel később alkotott, sötét háttérbe helyezett dekoratív, ragyogó margarétacsokrában (Kertem virágai). Barta Gyula számtalan alkotása díszíti középületeink belső és külső terét. Tájképeket fest a szabadban, filozofikus tematikájú óriásvásznakat a műteremben, és fáradhatatlanul reagál a jelenkor történéseire. Korai időszakától intenzíven érdeklődik a vidék és annak sokrétű ábrázolása iránt. Barta képi érzékelésének alapja a természet tárgyi világához, annak esztétikai alapjához való bensőséges kötődése. A természetben nem csupán látogatónak érzi magát. Évente hónapokat dolgozott a szabadban, és közvetlenül észlelte a bekövetkező változásokat. De milyenek is az ő tájai? Gyakran konkrét élményeinek helyszínei, amikor a Mester kivisz bennünket a természetbe. Ilyenkor az emberi tekintet horizontja a meghatározó; éppen ott tartózkodunk, a nyitott terepen, vagy a rengeteg közepén, és akkor, ott együtt vagyunk a festővel és palettájával (Behavazott út a Duna mentén, olaj, 1997). Néha nosztalgikus, agyagos tónusokat, harmóniát és nyugalmat észlelünk (Behavazott erdei út), máskor vidám, borzas szerkezeteket, fakoronákat, színes ecsetnyomokat, lenyomatokat találunk (Virágzó őszibarackfa Radványon, 1986; Virágzó kert, 1992). Az üde, hangulati tónusok az impresszív fényerőben gyökereznek, ahogy arra jó példa az 1958-ból származó Tavaszi kert - a fiatal gyümöl-csös ábrázolása a hullámzó tájban. Ezzel egy időben azonban ismerjük Barta egy másik kifejezési formáját is: a művészi, hajlított felületeket, melyek vitalitással telítettek, és amelyeknek lényege a képfelület hitelessége, a színek ereje, illetve az ecsetkezelés egyedisége. Az izzó tónusok a felfedező, expresszív kreációk képei (Szentmiklósvölgye májusban, 1989). Dél-Szlovákia tájainak ábrázolásakor - a háttérben meghúzódó rejtett áramlatként - rendszeresen megjelenik a Duna óriási vízfelülete. Barta meghatározó témájaként ennek a folyónak többfajta ábrázolása is van: megjelenik, mint az égbolttal egyenrangú elem (a víz és a végtelen égbolt), vagy mint a folyam monumentális ereje, ill. az alkonyat ködborította atmoszférája. De érezzük benne a fény, a -visszaverődés, a színek és a tükröződés rejtett jelentését is (Naplemente a Dunán, 2005). így - a japán Hokusaio grafikáját idézve -a Duna lesz az alapja a vízfolyam és a felhők tökéletesen stilizált, virtuóz interpretálásának. Barta Gyula munkásságát vizsgálva eljutunk azokhoz a képekhez, melyeknél a színes foltok, a teljes egyediség,