Bernáth Aurél festőművész kiállítása 77 [antikvár]

A postimpresszionisták legkiválóbb magyar képviselőjeként szokták besorolni, ha már valamiképpen ki kell jelölni helyét a művészettörténetben. A besorolás - úgy tetszik - nagyjából helytálló. Bár Bernáth Aurél művészi pályája máshonnét indult s máshová érkezett, igazi önmagára ebben az égaljban talált; vérmérsékletének, művészalkatának ez felelt meg legjobban. Ritka érzékenységgel őrzi meg az elébe táruló világ egy-egy részletének képét; a látvány azonban számára is kiindulás: része csak a festménynek; főként arra nyújt lehetőséget, hogy megmutassa átformálásával. Régi barátság fűz össze bennünket; nem egyszer voltam tanúja ez átköltő erő működésének. A késő őszi eső lucsokba burkolta a világot. A víztörlők szorgalmasan kattogtak a gépkocsi ablakán. A balatoni úton szoros füzérben száguldtak az autók Pest felé. Olyan vad sebességgel, amelyet csökkenteni nem lehetett, sőt, ha egy-egy Trabant akadályozta az iramot, fokozni is kellett, hogy előzzünk. Az út, az esőfüggöny valótlan alagútként csillámlott a fényszórók fénykévéiben. Előttünk kettős piros gyöngysorként villogtak az egymás nyomába hágó kocsik féklámpácskái. A látvány csodálatos volt. Bernáth Aurél azonban minden figyelmét a vezetésre összpontosította; néha felnyögött; de rendületlen biztonsággal hozott fel bennünket Pestre. Csak később mondta egyszer: "Az ilyen hajsza idegtépő, de festőileg igen érdekes." Tudtommal nem festette ugyan meg, de az út emléke fel-felvillant egyik-másik képén.