Borbarát 2002. tavasz [antikvár]

A fényévmilliókról ragyogó, a sötétséget átlyuggató, az ablakodból tűszúrásnyinak tetsző izzó poklokban, a csillagokban ugyanaz van megírva, mint soha nem használt, legutolsó agysejted legutolsó atommagjában. Ha úgy tetszik, döntésed a végtelenek közé szorítva semmivé válik, ha úgy tetszik, döntésed mindenné lesz. Ha a glóbuszon virágzó civilizációknak egymás mellett futó sínpárok adnak utat, akkor földrészünk kultúrája egy gumikerekeken suhanó, légkondicionált szerelvény, a keleti világoké pedig csikorogva fújtató, huzatos gőzösök. Örömre azonban csak akkor maradna valamicske okunk, ha bizonyosak lehetnénk abban, hogy a szellemi létezés lefektetett acélszalagjai nem futnak egy szakadék szájába, vagy nem torkollanak egy gránitfal törhetetlen tömbjébe. Az elégedettség tehát nem a kérdés megválaszolásából, hanem észre nem vételéből ered. A rend, amiből egy sakkjátszma felépül, ugyanúgy nem végső cél, mint ahogyan a másik elrendeződés, a küzdelem végét jelentő matt sem az. A két állapot egymást kívánja, a kettő között élsz magad. Meg tudja-e valaki mondani, hogy az emberi kultúra mikor jár előrébb? Vajon akkor, ha egy bor minden rezdülését avatott szájak írják le, vetik a bírálatpengeéle alá, és mindezek eredményeként csakis a legeslegjobbnak ítéltettek adnak esélyt a túlélésre készítőjüknek, vagy talán azokban az időkben teljesebb létünk, amikor egyetlen csepp lőre elég a felismeréshez, és kiváltja tiszteletünket a bor nagysága előtt. A választás mindig ugyanaz marad: ha úgy tetszik, döntésed semmivé válik a végtelenek között, ha úgy tetszik, akaratod mindenné lesz.