Brácsaverseny [antikvár]

Dávid Gyula 1913-ban született Budapesten, Tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte, majd a budapesti Fővárosi Zenekar brácsása lett. Zeneszerzői munkásságát színpadi kísérőzenék írásával kezdte meg, amelyek közül a klasszikus színművekhez (Shakespeare-, Moliere, Csokonai stb.j komponált kísérőzenéi jelentős sikert arattak. Zeneszerzői munkássága mellett különböző zenés táncegyüttesek megszervezésével és betanításával is foglalkozott, és ezek számára számos népdalt, tömegdalt, táncmuzsikát írt. — Dávid Gyula jelenleg a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára. A Brácsaverseny egyik kiemelkedő alkotása (1951), amelyért a szerzőt a Magyar Népköztársaság az Erkel Ferenc zenei díjjal tüntette ki. A művet külföldön is nagy sikerrel mutatták be ; ezideig Berlinben, Lipcsében, Bukarestben, Moszkvában és Winterthurban szólalt meg. A MŰ FORMAI ÁTTEKINTÉSE J. Allegro. Szonátaforma. Lendületes zenekari bevezetés után a brácsa intonálja a főtérríát, amely virtuóz futamokban, oktáv-menetek-ben és a zenekar kíséretében továbbszövődik. Zenekari közjáték után könnyed, játékos átvezető téma lüktet fel ; ezt követi a lírai hangvételű melléktéma, amely előbb a zenekarban, majd a brácsán szólal meg, — A feldolgozási rész a szubdoininánson indul : a főtémát és a melléktémát variálja a szerző, modulációkkal, futamokkal, dinamikai ellentétek szembeállításával gazdagítva, — A visszatérés csekély változtatások mellett azonos az expozícióval. (A szonátaforma klasszikus hagyományai szerint a melléktéma a reprízben a tonikán szólal meg,) A tételt rövid, lendületes kóda zárja le, amely a zenekari bevezető variált anyaga. Mind az első, mind a többi tételre jellemző, hogy a zenekar elsősorban a szólóhangszert kíséri és csak ritkán jut önálló szerephez, II. Adagio ma non troppo. A háromtagú dalformában írt tétel halk zenekari bevezetője után lágyan éneklő dallam szólal meg a brácsán és cifrázatokkal, rövid kadenciákkal díszítve egy második h-moll témába olvad, amely a zenekar nyolcadokban mozgó kísérete felett a brácsa magas fekvéseiből dolce énekben ereszkedik lefelé. Szóló kadencia után alaphangnémben tér vissza a második téma, majd az első melódia a zenekarban tompán zúgó c-g-c üres akkordok felett búcsúszóként hal el a brácsán.