Congressus XI Internationalis Fenno-Ugristarum V [antikvár]

Nyirkos István Debrecen LEHETTEK-E MÁSSALHANGZÓS SZÓTÖVEK A FINNUGOR ALAPNYELVBEN? Általános vélemény a finnugor nyelvtudományban, hogy a határozott fogalmi tartalmú szavak valamennyien kéttagúak voltak és rövid magánhangzóra végződtek. Ezek a tővéghangzók - még ha bizonyos (minőségi) változásokon átmenve is - leginkább a finn nyelvben maradtak fenn napjainkig. Ez a magánhangzós sajátság annyira jellegzetes, hogy a mai finn nyelv szóvégein/tővégein egyrészt mindössze az -s, -n, -t, -r, -l, -m, -j, -p, -zz (1 adat idegen szóban) fordul elő, másrészt például a Kaisa Hakkinen-féle etimológiai szótárban (Nykysuomen etymologinen sanakirja. Juva, 2004), mely mintegy 6000 címszót tartalmaz, mindössze 492 végződik mássalhangzóra, azaz a címszavak mindössze körülbelül nyolc százaléka. Elméletileg is feltételezhető, hogy ez a túlsúly úgynevezett rendszertani „kompenzációt" kíván. Úgy gondolom, hogy a finnugor alapszórendszernek - vagy inkább mondjuk tőrendszernek - bizonyára mássalhangzós tövekkel is kellett rendelkeznie. A mai finn és magyar tórendszer egyértelműen bizonyítja, hogy a magánhangzós tövek mellett mássalhangzós töveknek is kellett lenniük. S ha a mai rendszer ilyen sajátságokat mutat, akkor a régi uráli/finnugor tőrendszerből sem zárhatjuk ki az ilyen jelenségeket, mivel az is mutathatott hasonló sajátságokat. Már Lauri Hakulinen felhívta a figyelmet arra (SKRK 70), hogy például a mai finn névszók közül azok, amelyeknek az egyes nominatívuszában véghangként mássalhangzó van, azok mássalhangzós töveknek tekintendők. Ide sorolhatók továbbá olyan szóalakok is, mint pl. vanha - vanhoj-a; ole-nto - nyj. ol-ja-met; ase-ma - nyj. as-ja; kaih-taa - nyj. kaiho; taysi - tdyn-ná; toinen - tois-sa (paivana) stb. Hakulinen azt is megjegyzi továbbá, hogy sok dolog mutat arra, hogy a mássalhangzós tövek a mainál általánosabbak voltak a régi nyelvben, pl. a finn irodalmi nyelvben (70). Mind magánhangzós, mind mássalhangzós tövek - azaz egy szónak magánhangzós és mássalhangzós tövei egy időben is - előfordultak (pl. kmsi: kuusen és kuus-ta, ole-n - ol-tu, pese-n - pes-köön stb.) A szerző úgy látja, hogy a finnen kívül a közeli és távoli rokon nyelvekben (lapp, mordvin) is megtaláljuk ennek nyomait. A magyarban is vannak elgondolkodtató jelenségek. A magyar szórványok tartalmaznak ugyan tővégi magánhangzókat (eredetieket és inetimologikusakat: hodu, ill. burgu stb.), de egyetlen egy sem fordul elő igéken, ami csak részben természetes és elvárható, hiszen szórványokként névszói természetű szavak állnak, szövegekben azonban - akár kivételesen - igéken is előfordulhatnának. Ezért - nézetem szerint -joggal állítható, hogy lényeges különbség lehetett a szótövek morfológiai viselkedésében a névszó- és igetövek között. A magyarban észlelhető egykori és mai mássalhangzók (pl. -/, -r, -sz. -n stb.) magánhangzótlan és magánhangzós szembenállása a végződések előtt (pl. nyelvjárási vagy köznyelvi levéh - levelet, bált - bálát, székért - szekeret, fékért - fehéret, tehént - tehenet, az igék esetében pl. kér-e-k, kér-ni; vár-ok - vár-sz stb.) egyfajta tőtípusváltakozás következménye lehetett. A véghangzó használata talán a