Csáki Róbert 2009 [antikvár]

I Hallatlan érdekes kísérlet dokumentumát tartja kezében a kedves olvasó. Akik követik Csáki Róbert festőművész pályájának és sorsának alakulását, azok tudják, hogy alig egy évvel ezelőtt jelent meg róla a Magyar Nemzeti Galéria és a „Társalgó" Galéria közös gondozásában egy az eddigi életművet bemutató, elemző, tekintélyes méretű, gondosan kivitelezett, reprezentatív album. Ez, úgy vélem, nagy adósága volt kortárs művészettörténet-írásunknak. A könyv elkészülte után határozta el a „Társalgó" Galéria és maga a művész, hogy a megjelenés óta eltelt esztendő teljes festményanyagáról kiadnak egy újabb albumot, és rendeznek egy kiállítást. A jelen kötet bizonyos értelemben a művész és a galéria közös gondolkodásának, erőfeszítéseinek a dokumentuma is. Nem a klasszikus megrendelő-művész együttműködése történt. Sőt a galéria önzetlen vagy kevésbé önzetlen mecénásként sem szeretne feltűnni. S nem is egyértelmű kurátori szerepvállalásról beszélünk. Inkább valami nagyfokú szellemi partnerségről van szó. Bizonyítják ezt e könyv lapjain a gondos műtárgyfotók, a nagyszerű részletfotók, amelyek közelebb viszik a nézőt a Csáki-képek alkotói metódusának megértéséhez, egyes esetekben szinte lehántván a festmény epidermiszét, aminek segítségével az alkotási folyamat egy-egy - akár intimnek nevezhető a művészi akarattól független aktusa rögződik memóriánkban. A könyv koncepciója tehát Csáki Róbert és Borsos Mihály közös gondolkodásának, jó néhány esztendeje tartó, szoros munkakapcsolatának az eredménye. A könyvet kísérő kiállítás - 2002 óta - a művésznek már a negyedik megjelenése a „Társalgó" Galériában. Ennek függvényében nem véletlen, hogy a festmények egy része a kiállítótér paramétereit, a megvilágítás helyi sajátosságait figyelembe véve készültek. Ez a reneszánszban és a barokkban megszokott alkotói metódus, amely az adott helyhez igazodik - a mai viszonyokat tekintetbe véve érthetően - meglehetősen ritka, illetőleg a művésznek áhalában nincs módja helyhez vagy konkrét feladathoz igazítani az alkotásait. Ezen a ponton a modern művészet egyik alapproblémáját érintjük. Az Edgár Wind által már 1963-ban fölvetett, bár tulajdonképpen Goethe által is használt fogalmak, azaz „a művészet előcsarnoka és szentélye problematika" kellős közepébe csöppentünk. Wind a modern művészetre alkalmazva azt mondja, hogy: „amikor a művészet szent és sérthetetlen voltáról elmélkedünk, nyilvánvalóan csak a szentélyre gondolunk: a művész itt szükségképpen magára marad a tehetségével. De az előcsarnokban nem szabad őt magára hagynunk. Mégis ezt tesszük, mert tévedésből az előteret éppen úgy tiszteljük, mint a szentélyt Gyakorlatilag néptelen az előcsarnok. Nincs itt más, csak néhány barát és a hivatását végző műkereskedő. A műpártoló szerényen meghúzza magát odakint, és vár." A „Társalgó" Galéria az elmúlt néhány évben pontosan ebbe az előcsarnokba lépett be, és igyekszik minden lehetséges támogatást megadni a művésznek, hogy később a szentélybejuthassanak a művek. A mai magyar képzőművészetben tudtommal nemigen van példa hasonló kezdeményezésre, hogy egy könyv segítségével ilyen rövid időintervallumra koncentrálva, tulajdonképpen folyamatában, majdhogynem az egyes darabok elkészültének pillanatától betekinthessünk egy festő műtermébe. Egyben láthassuk egy év művészi termését, érzékelvén az esetleges stiláris változásokat, tetten érhessük az új képtémák megjelenését, vagy a már korábban is létező tematikák feléledését, illetve folytatását. A művész munkáinak ismerői számára köztudomású, hogy szívesen tiszteleg egy-egy vásznával a nagy festőelődök - Dürer, Velázquez, Goya, Gericault, Renoir, Morandi - munkái előtt. Ezt bizonyítják a különböző hommage-képek, amelyek folytatásai az eltelt évtized W^atteau, Millet, Monet, Van Gogh festményei iránti érdeklődésének. Alapvetően ezeken a képeken nem ismerhetőek fel a megidézett mesterekre jellemző motívumok, inkább csak hangulati tartalmukkal, és persze címadásukkal irányítják a néző figyelmét a jelzett irányba. Kivételt képez ez alól az Hommage á Morandi című festmény, amely - oldott körvonalaival, a festékpászmákat érvényesülni hagyó eljárásával - stilárisan talán kevésbé, de szellemi tartalmában, delejes nyugalmával annál inkább követi a jeles bolognai mester munkáit. A Társalgók című képet - redukált színvilágával, az egyszerű, hétköznapi tárgyak mély poézisének átér-zésével - szintén értelmezhetjük a XX. század talán legnagyobb csendéletfestője előtti tiszteletadásként. Az Hommage á Velázquez fiúalakja viszont X. Ince pápa híres portréjának a felidézésével a Csákira eddig egyáltalán nem jellemző parafrazeálások közül való, bár tökéletesen más előjellel, mint azt például Bacon szintén eltorzított, üvöltő pápákat felvonultató sorozatánál megszokhattuk. Mintha azt a pillanatot látnánk, amikor a megdöbbent, értetlen arcot vágó i^ú Giovanni Battista Pamphili szembesül „troppo vero"