Da Vaz: A semmi öröme [antikvár]

A Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum templomtere - a kiállítási tér - ami helyet ad Jürg Da Vaz kiállításának, eredetileg a XVIII. században emelt barokk templom volt. Johann Entzenhoffer bécsi építész készítette a kolostor terveit 1744-ben. A kolostor építése 1745 májusában kezdődött, a mai nyugati szárny alapozásával. Az alapkőletétel augusztus 12-én történt. A kiscelli dombon békésen elterülő barokk épületegyüttes térhatásában megőrizte egykori jellegét. A földszintes melléképületek karéjából emelkedik ki az egyemeletes kolostorépület a sekrestyével és az oratóriummal együtt. A Trinitáriusok 1738-as letelepedése után Kiscelli templomuk hamarosan kedvelt zarándokhely lett. Évente mintegy 50 ezer ember kereste fel. Szeptember 8-án, Kisasszonynapkor 10 ezren is ide zarándokoltak az ország különböző vidékeiről. 1783-ban, amikor II. József rendelete megszüntette rendjüket, meglehetősen népes volt a kolostor. A templom és rendház az állam tulajdonába került. Mint minden közép-európai barokk templom, vakolt és festett volt, de ebből ma már semmi sem látszik. Sőt, az eredeti barokk tér is megváltozott már a XVIII. század végén, a bejárati és a szentély előtti diadalívek beépítésre kerültek, s így valami egészen egyedi, szinte antik témára hasonlító építészeti hatás jött létre. A történelem beavatkozásai a huszadik században is tovább alakították a teret, egy második világháborús sérülés nyomán beszakadt a tető, kiégett az egész épület. Ma, kiállítóteremnek helyreállítva, csupasz téglafalakkal, a csonka boltívek fölé emelkedő nyitott, modern fedélszékű tetővel egészen új hatások társultak az eredeti tér- és látványélményhez. Jürg Da Vaz képei, különösen az «Amerikai barokk» sorozat, sok tekintetben rokon ezzel az előbbiekben felvázolt esemény- és modulációsorral. Már maga a cím, ismerve a művész életútját, valamint az «Amerika» szó magyar nyelvbéli jelentése is Észak-Amerikára utal, ahol köztudomásúan nem volt barokk. A kapcsolat mégis egyértelmű, az a fajta áradó, totális erő és szemlélet, ami elvont értelemben a «barokk» sajátja, feltétlenül megvan Da Vaz képeiben, függetlenül a felhasznált eszközöktől, a technikai sokféleségtől. Az utóbbiak páratlan gazdagságban kerülnek alkalmazásra, hiszen a rajzi kiindulás nyomán - vonal és vonal - szabad szerkezetben, hol a fekete-fehér, hol pedig szinte a pop-art túlcsorduló színvilágával operál. A szinte túlburjánzó vonalstruktúra pedig organikus formákat hoz létre, olyannyira, hogy a néző ingadozik abbéli érzékelésében, vajon sejtek mikroszkopikus felvételeivel, valami élő organizmus metszetével, esetleg a magnetizmus jelrendszerével van-e dolga.