Diploma 2001 - CD-vel [antikvár]

"Nehéz megvédeni szóban olyan műveket, amelyek nem akarnak beszélni" - írta Szabados Árpád a múlt évi diplomakatalógus előszavában. És most az irodalom tanárnak kell bevezetőt írni a fiatal képzőművészek munkái elé. Fel van adva a lecke. A kérdés persze az, hogy a nem szóban fogant művek tényleg nem akarnak-e beszélni? s az, hogy a mű valóban nem szóban fogan-e? Az a töméntelen dilemma, ami a képzőművészeti alkotásban anyagot s formát ölt, vajon nem szavakban, mondatokban, kérdésekben, alkalmi válaszokban, s az alakulása során születő sok-sok néma kommentárban fogalmazódik meg? És ha igen, akkor ezek a mű elkészültének pillanatában végérvényesen leválnak róla - s lesz a műtárgy valóban néma? Ez egyszersmind azt is fölveti, hogy a befogadó hogyan kerülhet a műalkotás elsajátításának állapotába. A köznapi tapasztalás azt mutatja, hogy a néző hajlamos nyelvi mezőbe transzkódolni a vizuális jeleket; így érzi magát biztonságban. A befogadó tehát téved? Kevesebbet, többet, esetleg egészen mást rendel a látványhoz, mint ami azt létrejönni segítette? De ha ez így van is - nem volna lehetetlenség azt föltételezni, hogy egyetlen szubjektum még a legérzékenyebb állapotában is képtelen számos (számtalan) rajta kívüli szubjektummal úgy kommunikálni, hogy elsődlegesen nem magát, hanem a tőle független személyiségek problémahalmazát tekinti a műértelmezés esélyének? Avagy inkább arról van szó, hogy szó ide, értelmezés oda, a vizuális jelstruktúra a maga nem-verbális közegében hat a befogadó nem-verbális tudatára? Ezt látszik erősíteni az a másik tapasztalás is, hogy az ember - például az építészetileg alakított terekben - természetes befogadóként létezik; általában nem tudatosítja, mi s hogyan hat rá, holott a struktúrák folyamatosan befolyásolják. Értsük ezen, hogy még a legtudatosabban élő személyiség sincs örökös értelmezési kényszerben egy adott (mű)tárgyi környezet folyamatos befogadásakor. Az irodalmat és íráskészséget oktató tanár kép és szó dilemmájával másként is találkozik. Kép és szó viszonyában például úgy, hogy tapasztalja: a képalkotásra elszegődött hallgatók viszonylag nehezen oldják föl magukban a kétféle kifejezésmód közötti ellentétet. Pontosabban: ellentétként élik meg azt, valóban. Mégpedig olyan ellentétként, amelynek egyik pólusán idegennek, otthontalannak, néha egyenesen betolakodónak érzik magukat. Hozzátéve, hogy azokat is, akik ugyanezen rendszer másik végpontján állnak. Ám ha találunk egy "alkalmatos harmadik személyt", tehát egy tőlük független, "ismeretlen" képzőművészt, akkor a lehető legtermészetesebb módon válnak befogadókká, s élik át az értelmezői pozícióval járó valamennyi - javarészt verbális - attitűdöt. A képzőművész nagyon könnyen tud belehelyezkedni más képalkotók világába, és nem tartja azt a világot verbálisan érinthetetlennek. A szó-szó viszonyban más gondok adódnak. Itt, például irodalmi művek szemlélésekor, a képet teremteni kell. Miként az anyagot is. Be kell láttatni, hogy a nyelvi közegben létrejött műalkotás is matéria, melyet a szerző nyelvi plasztikává formál. A mű itt sem csupán szóbeli közlések sorozata, hanem egy belső térben és időben fölépülő rendszer, melynek a szerkezete meglepően hasonlít a külső síkban vagy térben megvalósuló egyéb alkotásokhoz. S hogy végső soron ez is, az is ugyanabban a szellemi anyagban fogalmazódik művé. Mányoki Endre egyetemi adjunktus 'It is hard to defend, in a public debate, artworks which do not want to speak,' wrote Árpád Szabados in his preface to the catalogue of last year's graduate showcase. And now, a teacher of literature has to write an introduction to the works of young artists. That poses an intricate task. The question is, of course, whether it is true that works of art which were not con-ceived in words do not want to speak. ís it true that artworks are not conceived in words? can you doubt that the myriad dilemmas which materi al ize and take shape in pieces of fine art are developed in words, sentences, questions, occasional answers and the multitude of unspoken commentaries which are born during their évolution? And if yes, do they finally split from the artwork when it is completed-leaving it really si lent? it also raises the question how the receiver can reach the status of acquiring the artwork. Common experience shows that viewers tend to map visual signs onto a linguistic field in order to have a grasp. Can you say that receivers are wrong? Do they ascribe less, more, or something utterly different to sight from what helped it to be created? But even if it is true, it is dubious whether a subject, even in his most sensitive condition, is able to communicate with numerous (countless) other subjects, if he does not consider the problem set of distinct personalities, rather than his own questions, to be a means of interpreting the artwork. Or, can you say that, irrespective of words and interprétation, the visual sign structure affects, in its own non-verbal medium, non-verbal consciousness? Seemingly, it is also supported by another experience that we exist as natural receivers, for example, in architectural!y förmed spaces; we are usually not aware of what and how affects us, although structures exert a continuous influence upon us. That is, not even a self-con-scious individual is always compelled to interpret when receiving a given environment of (art) objects. A teacher of literature and writing skills also meets the dilemma of image vs. word in a different way. For example, as to the relationship between image and word, he founds that, for students who are committed to creating images, it is relativel y difficult to reconcile the contrast between the two ways of expression. or, rather, they really experience it as a contrast. A contrast where they feel to be alien, abandoned, or sometimes clearly intruders at one extreme, while they see similarly those who stand at the other extreme within this paradigm. However, if an "eligible third party", i.e., a distinct, "unknown" artist, is found, then they become receivers in the most natural way possible and experience all, mostly verbal, attitudes implied by the position of the interpreter. It is very easy for artists to find their place in the world of other image creators, and they do not consider that world verbally untouchable. Other problems emerge in the relationship between words. Here, for instance, when contem-plating works of literature, the image must be created-like matter, it has to be pointed out that a piece created in the linguistic medium is also matter, which the author forms into a plastic artwork of language. Here again, the artwork is not merely a series of verbal communications but a system constructed in inner space and time whose structure is surprisingly similar to other artworks realized in an external plane or space. Eventually, both of them develop into works of art in the same intellectual substance. Endre Mányoki lecturer