Drozsnyik István [antikvár]

ELŐSZÓ A művészet, ha nem is mindig direkt módon, korának és társadalmi környezetének legérzékenyebb tükrözője, mérőeszköze lehet. Különösen érvényes ez azoknak a modern kifejezési formáknak esetében, ahol az alkotók gyakran használnak fel alkotásaikban olyan anyagokat, eszközöket, amelyek a mindennapi élet jellemzői. Ezek segítenek sok esetben meggyőzően elmondani mindazon érzelmeket, gondolatokat, esetleg indulatokat, amelyek a művészt leginkább foglalkoztatják, s egyúttal hozzájárulnak a korszak jellemző hangulatának, valós képének megrajzolásához. Ez a fajta magatartás sokszor részesül értetlenségből eredő elutasításban, nem egyszer kemény kritikával illetik. Drozsnyik István egész pályája során szembetalálkozott ilyen értetlenségekkel. Igaz, indulásakor míves, izgalmasan komponált grafikáival hívta fel magára a figyelmet; nem maradt el a dicsérő szó, a kedvező fogadtatás. Úgy nézett ki, hogy a nagy hagyományú miskolci grafikai szellemiség egy tehetséges fiatal alkotóval gazdagodik. Drozsnyik számára hamar világossá vált, hogy számára ez az eléggé behatárolt pálya nem elégséges, felismerte a buktatókat: az elszürkülés, a sematizmus, az „elsüllyedés" veszélyét. Gyorsan váltott. Előbb a festészet lehetőségeit próbálta ki, jó néhány kép bizonyítja ezen próbálkozások ígéretes lehetőségeit. Gazdag színvilága, biztos képépítése, témaválasztása ebben a műfajban is sokféle utat kínált számára. De ez a választás is rövid szerelem volt. Felfokozott alkotói indulatai, dinamizmusa szinte sodorta a „harmadik dimenzió" felé; a síkból kilépni a térbe. Hihetetlen energiával kereste magának azokat a formákat, anyagokat, eszközöket, amelyek leginkább megfelelnek a kikívánkozó gondolatoknak, érzelmeknek, indulatoknak. Hamar rátalált a különböző anyagokból komponált szobrok, s főleg az installációk világára. Első munkái fából, fémből, műanyagból, s ezek applikációiból születtek. Ezt követték majdnem egyidejűleg az installációk, a performance-kisérletek. Változatos, sokféle kompozíció — változatos, sokféle gondolat. A legbensőbb személyes érzelmek éppúgy megjelennek, mint a hétköznapok világa, nem egyszer meghökkentő jelképrendszerben. Széles a skála, s Drozsnyik egyre magabiztosabban közlekedik a nem egyszer labilis határokon. 1991-ben a budapesti Ernst Múzeumban ad számot elért eredményeiről, felvázolva az addig megtett út legfontosabb állotnásait. S mi történt azóta? Folytatta nyugtalan útkeresését. Hol igen gazdag színes grafikákkal, ceruzarajzokkal jelentkezik - természetesen nagyméretűekkel; folytatta a székek, applikált plasztikák, a mértani alakzatok együttesének igen változatos sorát; ismét jelentkeztek a karók — az „Elindult az erdő" folytatásaként, s legfontosabb állomásként beléptek a vasszobrok. Ez újabb fordulatot jelentett számára: redukálódtak a színek, az új anyag nem enged meg annyi szertelenséget, mint a korábbi térkonstrukcióknál használt különböző anyagfélék összekomponálása. Nagyobb fegyelmet, nagyobb feszességet, visszafogottságot követel az új anyag, s az új komponálási forma. Drozsnyik István számára ez az új lehetőség ismét olyan erőpróbát jelent, amelyet ő nagy kedvvel, teljes hittel vállal - a székek világából tovább lép a mindenségbe, s keresi a földön kívüli lét megszemélyesítésének módját. S olykor visszatér a festéshez, akvarellezík, újabban pasztellel is dolgozik. Ez a sokféleség, ez a változatos útkeresés olykor áttekinthetetlennek tűnhet, de hamar rá lehet jönni a rendszerezés lényegére - ez maga Drozsnyik, a ma alkotó embere, tele mondanivalóval, tele indulatokkal és érzelmekkel, éppen olyan mint az a közeg, amelyben él, s amilyenek mi is vagyunk. Azzal a kivétellel, hogy ő krónikása, tükrözője is egyben világunknak, s ez nem kevés vállalás. 1994. március 24. Bárányi Judit