Egyetemes Philologiai Közlöny 1899. [antikvár]

LIYIUS ÉS TACITUS. I. A haldokló és már elpusztult köztársaság két írójának morális és politikai fölfogását akarom e sorokban párhuzamba állít.mi. Két nagy, de ellentétes viszonyok közt élt íróét, kik azonban egy pontra szegzik tekintetüket, a respublica libera nagy alakjaira s ezek tettei számukra a mérővessző, melyhez koruk tetteit szabják, ezek tettei a tükör, melyet kortársaik elé tartanak, hogy lást ák, hol voltak s hová sülyedtek. Mindketten belátták, hogy a történelemnek megvan a maga valláserkölcsi, politikai jelentősége ; belátták, hogy sokat megért a jelenben, a ki megtanult a múlton elmélkedni, s elmélkedésének eredménye megváltoztathatja állásfoglalását a jelenben, fölfogását a jelenről. Livius ezt a hatást nem annyira elmélkedésekkel, figyelmeztetésekkel akarja elérni, mint inkább a cselekvők és cselekvények élénk rajzaival lelkesít az erényekre; fölkelti iratával az olvasóban az isteni hatalom érzetét s beleheli művébe azt a meleget, gyöngédséget, erőt, mely önmagát áthatá. Nemes kedélylyel ragyogó képzelőtehetséget' s kitűnő] elbeszélőképességet egyesítve megvaló-sítá, a mit Quintilianus kiván a történelemirótól, hogy ne annyira ad probandum, mint inkább ad narrandum irjon.*) Tacitus előadásmódja más. Nem kevésbé lelkesedik ugyan a a régi római erényekért, mint Livius, de ő nem csalogatja a múlt szép példáival az olvasót, hogy ezeket kövesse, hanem a jelen sivárságát tárja föl előtte, hogy visszaborzadjon, a jelen romlottságát látva megérezze, hogy a tisztább légkört, mely az elmúlt időkben volt az államban, a jelen viszonyai között is látni, élvezni kellene. *) Instit. Orat. X, 1, 31. Philologiai KözlöDy. XXIII. 1. 1