Eltűnésmintázatok [antikvár]

Gáli Ádám műveiről Mit tehet a művész, lia minduntalan szembesül az idő hatalmával, folyamatosan pusztító és teremtő erejével? Mit szegezhet szembe a porrá, Itaviccsá váló kőzetekkel, a lösszé tömörülő csigaházakkal, az elszenesedő növényekkel? S mit az ember alkotta építmények egymásra rakódó cpítményeí\'el, az évezredek során készített tárgyak, eszközök létrehozott és megsemmisült, törmelékké vált hekatombáíval? S miként viszonyulhat az évezredek során született, elpusztult, múzeumokban, vámmentes raktárakban őrzött, szemétdombra került műalkotások millióihoz? Egy hatalmassá nőtt hübriszű művész mindezzel nem törődve építi fel saját életművét. Gáli Adám azonban állandóan szembesíti magát ezekkel a dilemmákkal. Nines könnyű helyzetben, hiszen egyíclől alkotó, teremtő ember, művész, nem tehet mást, mint hogy alkosson, teremtsen. Ám, akárcsak Walter Benjámin, ő is szüntelenül maga előtt látja Klee rajzán a Történelem Angyalát, aki hiába illesztené össze a töredékeket, a viharos szél tovaűzi a jövő felé. Ebből a „tudásból" pedig valamiféle kötelező szerénység, „understatement" következik, az alkotói öntudat, az Ego nagyfokú visszavétele. A művek kulcsszavai: elrejtőzés, felejtés, kiürülés, vákuum. A festészet 0-foka felé közelítés, ha tetszik. Nem Gáli Ádám személyes indulatai, érzelmei, fájdalmai és örömei lesznek itt fontosak, sarkítottan fogalmazva e művek esetében nem Gáli Ádám lesz fontos. Alapállása inkább a megfigyelőé, a táblára íróvesszővel jeleket rovó láthatatlan krónikásé. S pont ez a hátrahúzódó, rejtőzködő alapállás különbözteti meg műveit a formailag összevetést kínáló nonfiguratív anyagfestészettől. A Burri, Tapiés, Clavé nyomdokain sorjázó - egyébként remek, érzékletes - alkotások többségének intenciója a matéria érzékletességének, érzéki, taktilis, tapintásra ingerlő mivoltának felmutatása vagy a múlt dekoratívan egymásra rakódó rétegeinek felkaparása, a történelem esztétizálása. A másik, Fautrier köpenyéből kibúvó vonulatot pedig az egzisztenciális önkitárulkozás, a történelmi traumák szimbolizálása fémjelezte. De Gáli Ádám mást szerelne. Természetesen ő sem mondhat le műveinek anyagiságáról, vakolt, késsel felvitt, a szó szoros értelmében megdolgozott felületeinek jelenvalóságáról, domborzatuk egyenetlenségeiről, a rétegződés, száradás nyomán keletkezett repedésekről. S valóban, több művén izgalmas, kalandozásra csábító a felszín, asszociatívak a ráncok, csábítóak a gyűrődések. Ám mindez mégsem csupán kirándulás az anyag titkainak tanulmányozására, a véletlen izgalmas lehetőségeibe való belefeledkezésre. Nem játszadozhat el a szemünk: a foltokból nem bontakoznak ki lófejek és csatajelenetek, segítségükkel nem révedhetünk a múltba. Lehánt róluk minden romantikus melléktémát, érzelmi futamot. Ami marad: a képtárgy realitása, objektív mivolta. Marad a lelet. Az erózió koptatta felület, a viharok által amorffá csiszolt alakzat, a történelem hullámzása által partra vetett relikvia. Egy olyan bizonyíték, melyről igazából semmi biztosat se tudni. Az a paradox helyzet áll elő, hogy a megvalósult mű a műről való tudásunk hiánya lesz. A történelem romjainak tömkelegében, s a minderre reflektáló művek garmadájának hangzavarában