Énekek éneke [antikvár]

Ósz Ilona és az Énekek éneke Előszó El kell kezdenem a figyelem érlelését. A százezer tű fokát benépesítem hűvös állatokkal, galléros városállamokkal, a piactér felől érkező, imbolygó vasakkal, aranyakkal, egyezkedő fogalmakkal. Kinyitott testembe fogadom magam, szárnyaim alá veszem arcomat, felforgatott ujjaimat, ritka fémmé öntött talpamat, a szájkosár lángoló drótjait, nyelvem érvénytelen kavicsait, szórványos, ellazított kérdéseimet. Hátára fordított szarvasbogár a vérrel hintett öltözék alatt. Asz Énekek éneke körülrak egymást metsző sínjeivel, halvány hajtányaival, kikezdett kék kerekeivel, felszerel csengettyűivel, kötött kabátjaival, halhatadan bakancsaival. Az Énekek éneke széttépi a tigriseket, és megharapja a homlokomat. Kitágítja a vérzékeny köpenyek ujjait, és mind a két karonmak helyet csinál bennük. Megmossa a csarnokok hátát, megszitálja a rettenet homokját. Ezüstbicskák élével kísérletezik, szémyitja, összehajtogatja az éjszakákat, elfekszik a hóban, csak válaszai vannak. Állok a rajzolat nyújtott kosarában, átmegyek a mérő utcákba, ahol felborult koldusok kapaszkodnak a szélbe, titkos értehnű halak úsznak közvedenül a föld fölött, megbámulnak és zsákba öltöznek a virágok. Az Énekek éneke eláraszt bizonyító mozdulataival, visszavonom magam a horzsoló kövek közül, kikiáltom a boltívek engedelmességét, a hegyek ellágyult kérgeit, az áldozat elcserélhetedenségét. Fekszem a tárgyalhatadan délutánban, a hófehér ajtóban, és a megszorított fények között alacsony, horpadt lovak lépnek hozzám, lefekszenek mellém, együtt vagytmk, mintha átszáUhamék a hátukra, a szakadt nyeregbe, és kimehetnénk a téglagyárak máglyái fölé, lassan lépkedve a kiásott koponyák között, meglazítva a füvek árnyékát, csodálkozva a világosság minden ráncán, bodadozva, egymást támogatva, a kiszolgáltatottság esőjében egymáshoz hajolva. Ósz Ilona átkísér. Megnyomott homlokomat a fájdalom fölé emeli, boldog hálóját újracsomózza, megérint, érintését a tisztaság medencéjébe mártva tartósítja, legyalulja a semmi polcait, arcokat fest rájuk, kiszínezi őket. Megszerkeszti a hajamat. Lángoló barna foltok közé viszi a szálakat, kiteregeti, megszárítja, viharral fú-jatja, összeborzolja, megfésüli, kiegyenesíti, összeragasztja, feltérképezi mindet. Levágja a megértés tincseit, és szétszórja őket az erdőkben, a lángos evők bokraiban. A fésű ádátszóan növekszik elém. Minden fogát megmérem, az eredményt kiírom a megmondhatadan táblákra, az érzelmek fölé függesztett vörös, kék alakzatokra, a fákat utánzó asztalosokra, a megkeményedett holdra, a mérlegekre. A szememet kitakarja és megmosdatja az Énekek éneke. Ósz Ilona ábrákat rajzol, megépíti a vonalakt, a kinyitott, átutalt síkokat, térdarabokat. Látom a lét rúgásait. Kemény, hordozható gondolatok mögül indulnak, nem menekülhet előlük senki. Tükrök mozdulnak el, a párhuzamosok termei fölött új mértant bútoroznak be az évek. Látom a szememet. Két sovány hüvelykujj fekszik rajta. A selyempapírra rajzolt körmök meggyulladnak, kiégetik hártyáimból a leveleket, a porzót, a termőt, az egyszerű rajzolatok magánhangzóit. A bonyolult áldozatok lámák engem. Értékelhetően, megfigyelhetően állok a megmérhetetíen seregek soraiban. Látom a rajzolatok karcsapásait, izgatott leheletét a finomkodó jégen. Látom a kisodort kövekre rajzolt fegyelmet, amelynek mindig van értelme. Megfordíthatadan és kikeményített a csend.