Farkas Zsófia munkái [antikvár]

Egy könyvsorozat első kötetét tartja kezében az olvasó. Kezdhetnénk így is ezt a bevezetőt, de mivel a képzőművészet alapvetően személyes műfaj, itt is személyes gondolatokon kell hogy hangsúly legyen. Zsófit 2004 táján ismertem meg. Nagyon jókat üldögéltünk egy szentendrei villa teraszán és beszélgettünk hosszú éjszakába nyúlóan a művészetről, mindenről. Zsófi csak nagyon ritkán beszélt a műveiről. De folyamatosan ott voltak a munkái, a kertjükben, a lakásukban, mindenhol. Jelen voltak, a kézműves-szobrász hagyomány továbbörökítőjeként, csiszolva, mívesen elkészítve. Akkoriban Zsófi munkái a formáról szóltak, a forma alakulásáról. Arról, hogy az alakulás megragadásához meg kell találnia a legjellemzőbb köztes alakzatot. Amikor megtalálja, akkor tisztán jelenik meg a forma magánvalóságában. Ezt a komoly játékot éreztem a munkái legfőbb erényének: megpróbál kilépni az ember által konstituált világból, és formanyelvét alakítva megfogalmazni művészetének miértjét, a forma magánvalóságát. Az eltelt évek alatt művei kiérleltebbek lettek és nem tűnnek már úgy, mint a létrehozás folyamatában egyszer csak megfagyott lehetőségek. Egyre jobban érdekli a művek megszemélyesíthetősége, a teremtés. Legutóbbi kiállításán egy narratív hálóra helyezte lényeit, képzeletbeli családját. Fölmerül egy ilyen kiadvánnyal kapcsolatban a küldetéstudat kérdése. Nélküle nem lennének szobrok, nem íródna róluk szöveg, és persze ez a könyv sem jelent volna meg. Mindannyian hiszünk abban, hogy van értelme annak, amit csinálunk: a létrehozásnak, az elemzésnek és a megjelentetésnek.